Megjártuk a pokol mélyét

Az ember örül a nagy sikersorozatnak, s persze, hogy nagyon kíváncsi lesz. Természetesen tudja azt is, hogy a film témája a holokauszt, igyekszik felkészülni a borzalmakra, nézőként megpróbál némi távolságot tartani, hogy ne menjen tönkre a végére. De ez az önvédelem csak az első két percig működik. Aztán végleg beszippantja a történet, a látvány, a hangok, az arcok, s már ott is van, aminél iszonyúbb hely talán még soha nem volt a világon…

Mert ha Aushwitz maga a pokol, akkor a sonderkommandó terepe a pokol legmélyebb bugyra. A rabokból álló csapat kapta feladatul az embereket beterelni a gázkamrába, majd a holttesteket elégetni és a hátrahagyott holmit szétválogatni. Saul az egyik gyermekben saját fiát véli felismerni. Innentől kezdve egyetlen cél élteti még a már halott lelkű embert: tisztességesen, emberhez méltóan eltemetni a fiát. Ennyi a történet, amelynek egyediségéhez, különlegességéhez méltó a megvalósítás.

A ma már nem használt keskenyfilmes megoldás, a kaotikus zajok, a főszereplőt zseniálisan megformáló Röhrig Géza arca és tekintete mind egy irányba mutat. A kamera szinte Saul vállán van, ezért mindig úgy érezzük, hogy vele megyünk, együtt rójuk a köreit.

Hogy jó film-e? Ez eszünkbe sem jut, nem lehet semmi ilyen ismerős kategóriába beletuszkolni. Amikor vége van, a nézők percekig meg sem tudnak mozdulni. Éjjel nem képesek aludni, napokig kóvályognak. Semmi direkt szörnyű látvány nem volt, mégis fejbe vagyunk vágva. Hát mi ez, ha nem művészet?