Az én képernyőm: Végrendelet nélkül
Mindig is csodálkoztam az olyan embereken, akik érett korukra nem rendezik el dolgaikat, hogyan legyen haláluk után. Nem rendelkeznek temetésük mikéntjéről, sem az öröklésről. Mert félnek a gondolatától is, hogy egyszer már nem lesznek. Pedig felelős ember számára inkább megnyugtató a tudat, hogy rendet hagy maga után. Az öröklés persze főleg akkor ügy, ha jelentős vagyon marad, netán fontos szellemi hagyaték. Egyszerű, ha csak gyerekek vannak vagy csak házastárs. De ha már különböző, keresztbe-kasul ágazó családi viszonylatokról van szó, azt kívánja a józan ész, hogy rend legyen. Egyre elterjedtebb manapság az élettársi viszony, sokan tartják elavultnak a házasság intézményét, mondván, az csak egy papír. Viszont az a papír jogilag véd. Magam is kaptam már olyan levelet, amelyben egy nő azt panaszolta, hogy 22 évnyi együttélés után hirtelen meghalt az élettársa. És a férfi felnőtt gyerekei öt perc alatt penderítették ki őt a lakásból, a vagyonból, az autóból – minden a férfi nevén volt. Aki biztosan nem így akarta volna. Csak közönyös vagy lusta volt végrendeletet írni.
Megy egy érdekes sorozat az I. D. Discoveryn A végrendelet – Családi titkok címmel. Olyan ismert emberek – művészek, politikusok, üzletemberek – hagyatékáról van szó, akik komoly vagyont hagytak maguk után. Rendet azonban nem. Vagy elfelejtettek végrendeletet készíteni, vagy homályosat, megtámadhatót írtak, vagy külső befolyásra igazságtalan, netán hamis végakaratot hagytak hátra. Esetleg csak haláluk után kezdett pénzt termelni az életművük.
Ez utóbbira példa Stieg Larsson svéd író, újságíró története is. Amúgy az eset magán viseli a liberális svéd értelmiségiek házasságtól való irtózásának következményeit is. A hazájában oknyomozó riportjairól jól ismert újságíró 50 éves korában, szívrohamban meghalt. Akkor már kiadói gondozás alatt állt Millennium című trilógiája, amely megjelenése után példátlan sikert aratott. Egy tetovált, informatikus zseni lány és egy oknyomozó riporter együttes nyomozásainak, a politika és a terrorizmus összefonódásának letehetetlenül izgalmas krimitörténete az első évben 65 millió példányban kelt el világszerte, a svédek és az amerikaiak is megfilmesítették. Dőlt a pénz.
Larsson 32 évig, első éves egyetemista kora óta együtt élt az építész Evával, aki minden tekintetben társa volt, kéziratai első kritikusa, ötletadója. Elvi okokból nem házasodtak össze. Az író nyilván nem számolt a korai halállal, de nem kétséges, hogy mindent ráhagyott volna, ha sejti, hogy itt komoly pénzek várhatók. Így azonban minden az apjára és bátyjára maradt, akik ezer mérföldre tőle, Svédország távoli vidékén gazdálkodnak, és évek óta nem találkoztak, egy-egy, kétévenkénti telefonbeszélgetésen kívül semmi kapcsolatuk nem volt. Most hirtelen a régió leggazdagabb emberei lettek. Evának pedig attól kellett félnie, hogy kirakják a közös otthonukból, mert még annak a fele is az övék lett. Óriási pereskedés kezdődött. A nő nem is elsősorban a pénzért harcolt, hanem azért, hogy részt vehessen Larsson szellemi hagyatékának gondozásában. A kapzsi rokonok viszont vérszemet kaptak, minden kellett nekik. A közvélemény óriási felháborodására végül a lakás felét nagy kegyesen az asszonynak ajándékozták. De amúgy nem engedtek egy tapodtat sem.
A pereskedés lassan egy évtizede tart. A sajtótól és a közvéleménytől félve az apa és a báty nemigen mer költekezni, így áll fenn az a helyzet, hogy a temérdek pénz ellenére semmi luxust nem engednek meg maguknak.
Szomorú történet, de tanulságos. Példa arra, hogy ne hagyjunk magunk után rendetlenséget, s ne higgyük azt sem, hogy a világ a mi elveinkhez igazodik.
