Magyarab álomdoktor

Szudánt őszinte emberek lakták. Ott nem lódították, meglátjátok, jó lesz nektek. A gyakorlat: kinek volt pénze, mindene volt, gyermeke is tanulhatott akár. Kinek nem voltak javai, az nem vitte semmire. Más táj, más vidék, más szokás! Ibrahim Tagelsir muszlim, szunnita.

A családban hitből vita nem volt, anyuka vallásos volt, az apja kevésbé. Ibrahim sokat élt külföldön, a bort, pálinkát sem veti meg, ha kóstol, mondja is, ettől ő még jó ember, ilyenkor a vallást szünetelteti. Allah elnézi, reméli.

Egyik testvére a születéskor meghalt, s maradtak tizennégyen: hét fiú s hét lány.

A szülőknek volt pénzük, s lett a gyerekekből orvos, tanár, közgazdász. Még a lányokból is, pedig ott, ha a leány férjhez megy, többé nem dolgozik, a férje tartja el – hogy asszonya munkáljon, azt a szégyent nem tűrheti el.

Ibrahim? Bátyja okán, ki lázadó, nyughatatlan típus volt, a fennálló rendszert nem szívelhette, a politika megérintette. A bátyját a rendszer megdöntésének kísérlete, összeesküvés, hazaárulás, miegyéb okán elítélték, apjára való tekintettel „csak” életfogytiglan tartó börtönre. Ibrahimot, ki az egészből akkor sokat nem értett, nem is érdekelte: néhány évre, miből néhány hónapot le is töltött.

Hogy jött hozzánk? Az édesanyja az oka. Ő mesélt arról, hogy ő valójában „magyarab”, őseit még a XVI. században hurcolták Székelyföldről Nubiába s még tovább, s ő valójában úgy szudáni, hogy magyar. A helyről, hol az ősök éltek, annyit tudott, hogy a földgömbön meg tudta mutatni, merre lehet. Szerzek ösztöndíjat, oda megyek tanulni, szólt Ibrahim.

Apja mondta, hogy oda aztán nem. Kommunista táj az, az én fiam oda nem mehet. 1967-et írtunk, Ibrahim húszéves volt. Persze, hogy ment. Nem Székelyföldre, Budapestre, kollégiumba.

Más idők jártak, barátságos volt mindenki. Nyílt, mosolygós ember vagyok, s mosolygott rám mindenki metrón, buszon, utcán, éreztem, ez jó hely, itt élni is lehet. Lett belőle orvos, s ment haza az övéihez, segíteni, hol a bátyja kapacitálta, lehetnél akár államtitkár is. De ő fejet rázott, nem ezért tanult, csak gyógyítani akar. Professzora mellett kitanulta a sebészetet, s bár biztos, jó kezű volt, szólt neki, itt most aneszteziológusra lenne szüksége, nélküle műtét nincs. S jött újra Budapestre, kitanulni az altatóorvosi mesterséget. Itt, a továbbképzésen ismerte meg Gyöngyit, kivel egymásba habarodtak. Milyen a fiú, kérdezte a nagymama otthon, Túrkevén, hová bemutatni vitte. Ó, aranyos, magas, fess, csinos, fekete fiú, felelte Gyöngyi.

Fekete hajú, sötét szemű, gondolta a nagymama, az jó, az ő szőke, rikítóan fehér bőrű unokájához passzol is, hanem mikor meglátta, hogy Ibrahimnak nemcsak a haja fekete, de bőre is kávészínű, elájult. S ment a szép szőke leány ifjú férjével Szudánba, hol néztek rá csodabogárként.  A haját csodálták, szemét, bőrét, hogyilyen talán nincs is. Majd érkeztek a gyerekek, Zsófi, Fatima, Omár. Dolgoztak együtt Jemenben, Kuvaitban, az Arab Emirátusban, s ki tudja, hol még, mikor Gyöngyi szólt, édesanyám nagybeteg, haza kell jönni, ápolnom. Ibrahim bólintott, te tudod, úgy legyen.

Már 1997-írtunk, s Ibrahimra felfigyelt a politika. Kisgazda lett, Torgyán József doktor vitte őt sokfelé, íme, az ember, ki az egészségügyünket rendbe hozza. Különféle pozíciót is ígért neki, miből ő köszönettel, de nem kért, csak ment vele vidékre, hol az emberek néztek, uramisten, egy fekete kisgazda. Hanem e szerepből is kilépett, nem szónokolt többé, csak műtéteken altatott. Híre ment, érti a dolgát, beteget műtőasztalon el még nem veszített. Műtőben töltötte az életét, haza csak aludni járt. Dolgozott sokat, hogy megéljen, annyit, hogy már ő is érezte, ez sok, a műtétek alatt már ő is szinte a betegével aludt. S akkor váltott: vállalt műtétet Angliában is, hol napi nyolc órában, egy hét alatt keresett annyit, mint itthon másfél hónap alatt sem. Mára hiány lett itthon aneszteziológusokból, és csábítják sokfelé, de hűséges, kínáljanak bármennyit is, ő el nem megy.

– Zsófi lányom Dubaiban tanít, Omár Edinburghben közgazdász és fotós, Fatima egyetemet végzett, itthon van az unokámmal. Gyöngyi is munkál sokat. Megvagyunk, én már örökre itt maradok, itt vagyok otthon. Minden évben egy hónapot Szudánban töltök. A bátyám kapacitál, maradjak, államtitkárt, kórházigazgatót csinál belőlem, de eszemben sincs elfogadni. 68 éves leszek, a hátam gyakran fáj, de altatni, műteni még tudok. Szükség van reám. Sokat kaptam szeretetből, ezt törleszteni muszáj.

Fehérek közt, Európában egy szudáni. Magyarok közt egy magyarab.