Élni, mint bárki más - Hegymászóbalesete mindent megváltoztatott

Hegymászóbalesete mindent megváltoztatott. Aztán harmadéves építészhallgatóként 1997-ben elnyert egy svédországi ösztöndíjat, ott kellett rádöbbennie, hogy mennyire más a kinti környezet. A svédeknél már akkor minden akadálymentes volt, mozgássérültként is nehézség nélkül élhette a mindennapjait. – Öreg, szakadt autómmal mentem ki, láttam, hogy a mozgássérülteknek kék parkolókártyája van. Bementem a városházára, elmondtam, hogy egy évig ott fogok tanulni. Másnap délután már a postaládámban várt az engedély. Amikor tavalyelőtt itthon lejárt a kártyám, hat hónapig nem kaptam újat, mert bizonyítanom kellett, hogy mozgássérült vagyok – meséli.

Rehabilitációs szakmérnökként a sérült emberek számára szükséges műszaki háttér tervezésével, fejlesztésével, az épített környezet akadálymentesítésével foglalkozik, ami Magyarországon bőven hagy kívánnivalót maga után. – Laikusként azt gondolnánk, legyen rámpa és lift, ezzel mindent megoldottunk. Ám nekünk ugyanolyanok a vágyaink, mint az épeknek.

Egyetemre, színházba, étterembe is szeretne járni a sérült ember, de persze mindenekelőtt laknia kell valahol. Ma még senkinek nem jutott eszébe, hogy akár egyetlen akadálymentes lakást is építsen, egyelőre az iskolák jó része sem az. Rámpát is leginkább a babakocsis kismamák miatt készítenek. A Műegyetem első kerekes székes építészhallgatójaként vállaltam a nehézségeket, később az akadálymentesítés ügyében rengeteget harcoltam az építésztársadalommal is – hívja fel a figyelmet arra, hogy a 600 ezer mozgássérülten túl az akadálymentesség mindenkinek jó.

A kerekes székkel közlekedés nehézségei mellett sem mondott le nagy szenvedélyéről, az utazásról. – A világnak az a része érdekel, ahol homlokegyenest más az élet, mint a fejlett országokban. Látni akarom, mit gondolnak, mit esznek, milyen a sorsuk az ottaniaknak. Végigstoppoltam Latin-Amerikát, bejártam Afrikát.

Grúzia nagy kedvencem: a kerekes székkel nem sokat törődtek, természetesnek vették, hogy vannak sérültek a világon. Ezek az országok egyáltalán nem akadálymentesek, viszont az emberek segítik egymást, nem hagynak senkit az út szélén – folytatja beszélgetőtársam. Nagy Bendegúznak nincsenek nagy céljai, nem akar híres építész, se politikus lenni, pedig volt idő, amikor e lehetőségeket is fontolgatta. Mindig arra a fajta szellemi szabadságra vágyott, amit idehaza nemigen talál. Kerekes székes párjával a költözésen törik a fejüket, a célpont Afrika, Ghána. Tesznek egy próbát, s ha nem sikerül, B tervnek még mindig ott van Svédország. Mert semmi mást nem akarnak, csak úgy élni, mint bárki más.

DOBOZOLÁS
A sérült emberek között minálunk még mindig nagyon sok a munkanélküli. Alig 10-20 százalékuk dolgozik, a többiek nem tudnak: vagy nincs hol, vagy nem alkalmazzák őket. Ha a rengeteg akadályt leküzdve továbbtanulnak, gyakran akkor sem találnak állást. Míg a nyugati országokban a sérültek bármiféle munkát végezhetnek, lehetnek sofőrök vagy akár szívsebészek, nálunk a védett munkahelyeken elkülönítve „dobozolnak”. Holott ők sem vágynak másra, mint hogy átlagos módon létezhessenek, s a mindenkinek közös világban találhassák meg a számításukat.