'Mi köze hozzá? Mik maguk, rendőrök? Elfelejtettem bekapcsolni. Nem lehet dinamót kapni. Erre a kis távolságra… Itt egy ötvenes, és menjenek a fenébe'

1946.  
Szent István napján, augusztus 20-án, ünnepélyes keretek között adták át a forgalomnak a Szabadság hidat, az első háború után újjáépített hídját Budapestnek, melyen villamos is közlekedik. A hídavató ünnepségen megjelent Tildy Zoltán köztársasági elnök, a kormány több tagja, s százezres tömegben vett részt a főváros közönsége. Az ünnepségen Major Tamás elvtárs, a Nemzeti Színház igazgatója szavalta el József Attila A Dunánál című költeményét. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter emlékeztetett azokra a gonosztevőkre, akik miatt romba dőlt az ország. „A magyar dolgozók nemcsak építeni tudnak, hanem lesújtani is a nép ellenségeire, olyan erővel és elszántsággal, mint azt az országalapító nagy király tette.”

1956.
A külkereskedelem az idén több személygépkocsit hoz be külföldről, és ebből az eddigieknél többet adnak magánszemélyeknek. Az új gépkocsikat azoknak az ipari dolgozóknak, művészeknek és tudósoknak szánják, akik munkájukkal érdemeket szereztek. Az importált kocsikból vehetnek az orvosok és az állatorvosok is. Egy személygépkocsi ára 40 ezer forint.

1966.
Az én apukám bútorkereskedő. Székesfehérváron dolgozik, mert csak ott van nagy és szép bútorüzlet. Neki az a munkája, hogy rábeszélje az embereket a bútorok megvásárlására. De ez nem nehéz, mert a szép, új lakásokba szívesen vesz mindenki új bútort. Sajnos nekünk még a régi van, mert nincs pénzünk újra. Ezért sokszor elmegyek a munkahelyét megnézni, mert olyan, mint egy szép lakás.

1976.
Falra hányt borsónak tűnik a sok felhívás, figyelmeztetés, bírság – nem ritkul a kivilágítatlanul közlekedő kerékpárosok száma. A minap, egy este 67 kerékpárost kérdeztünk meg, hogy miért nincs vagy miért rossz a bicikli lámpája? Íme, a válaszok: Mi köze hozzá? Mik maguk, rendőrök? Elfelejtettem bekapcsolni. Nem lehet dinamót kapni. Erre a kis távolságra… Itt egy ötvenes, és menjenek a fenébe. Pedig ők mennek, egyre többen, a halálba…

1986.
Huszonegy éves koromban férjhez mentem egy nálam jóval idősebb emberhez, aki – érthető módon – gyereket akart. Szültem is két aranyos apróságot, a bajok ekkor kezdődtek. Ugyanis szerelembe estem férjem egyik beosztottjával, aki szintén kétgyerekes apa volt. Boldogok voltunk, de bujkálnunk kellett. Ezt megelégelve elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Én botrányok között el is váltam, a szerelmem viszont nem, mert a felesége a tárgyaláson kijelentette, hogy ő ugyan félreáll, csak éppen öngyilkos lesz, és megöli a gyerekeit is; olyan jelenetet csapott, hogy még a bírónő is sírva fakadt. Maradt minden a régiben. A férjem elvett egy még nálam is fiatalabb nőt, aki hamarosan két gyereket szült, a kedvesem viszont nem bírta tovább, infarktust kapott és meghalt. Kifosztott szívvel állok most.

1996.
Régen a csősz ismert minden parcellát és minden gazdát, tudta, hogy igaz úton jár-e a falu felé ballagó szekér. Most van természetvédelmi őr, erdőőr, vadőr, halőr, mind máshova tartozik. Az erdőőrnek nincs köze a vadorzókhoz, a vadőrnek a fatolvajhoz, gátőrnek az orvhorgászhoz. Jó volna, ha egy területen egy személy látna el minden őrzési feladatot. Ehhez azonban kellene: mobiltelefon, fényképezőgép, gázriasztó, szükség esetén futócipő.

2006.
„Ne ravaszkodj, Szénásikám, mert leverem a szemüvegedet, és rá is ugrok!” – mondta Tarlós István óbudai polgármester képviselőtársának, aki meglehetősen képmutató módon szólt hozzá egy hatalmas, 26 hektáros terület bérbeadásához. Az SZDSZ „Best of Tarlós” címmel internetes oldalt indít, amelyen Tarlós eredeti mondásait gyűjtik össze. A hírnek Tarlós örül, gondolván: a szókimondó, máskor szellemes megjegyzések csak növelik népszerűségét.