Az én képenyőm: Nincs visszaút

Ez a régi családi emlék azért jutott eszembe, mert a National Geographic csatornán ugyancsak menekültekről, kitelepítettekről láttam egy dokumentumfilmet. Ez későbbi időszakról szólt, az 1945–1949-es évekről. Huszonöt esztendővel később – sokkal nagyobb méretekben –, a hatalmas világégés után. A Nincs visszaút című film archív felvételek és a túlélők beszámolói segítségével avatja be a nézőket a kelet-európai kitelepítettek tragikus sorsába.

Jártam Potsdamban, abban a villában, ahol a három győztes nagyhatalom vezetői megegyeztek Európa sorsáról. Minket, magyarokat a hideg kirázott a falon függő tervektől. Például Churchill javaslatában Magyarország körülbelül a Duna–Tisza közére zsugorodott volna. Úgyhogy még hálásak is lehetünk, hogy nem így döntöttek?

A potsdami konferenciát 1945. július 7. és augusztus 2. között rendezték meg. A Szovjetuniót Sztálin képviselte, az időközben elhunyt Roosevelt utódaként az amerikai elnök, Truman mellett a legvégén új szereplő volt a brit választásokon vesztes Churchillt felváltó Attlee is.

Annak ellenére, hogy a Távol-Keleten még folytak a harcok, a potsdami konferencia tulajdonképpen a második világháború diplomáciai lezárásának tekinthető. A megbeszéléseken – egyebek mellett – megrajzolták a németországi, az ausztriai és a berlini megszállási övezetek, illetve Lengyelország új határait, visszaállították Ausztria szuverenitását, Königsberget (Kalinyingrádot) és környékét pedig a Szovjetunióhoz csatolták. Sztálin elérte, hogy jókora darabot haraphatott ki Lengyelországból. Pedig az a jó oldalon állt – mármint elvileg.

Döntés született a magyar, a lengyel és a csehszlovák területeken élő németek kitelepítéséről. A lakosság nemzetiségi összetételét teljes mértékben figyelmen kívül hagyó politikai alkuk következményeként csaknem húszmillió ember kényszerült elhagyni az otthonát vagy került anélkül idegen országba, hogy a házából kitette volna a lábát. A dokumentumfilm megmutatta, hogy a történelem és a földrajz kettős szorításába került családok hogyan lettek egyik pillanatról a másikra földönfutóvá.

Magyarországról például mindenkit elűztek, aki az 1930-as népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát – s nem csupán azokat, akik a háború alatt a Harmadik Birodalommal kapcsolatba kerültek (akár csak a Volksbundba való kényszerbesorozás alapján). Így a gazdag sváb településekről, mint például Budaörsről szinte mindenkit, aki németesen hangzó nevet viselt, pláne, ha jelentősebb tulajdona volt. Más kérdés, hogy tíz év múlva már a nyugatnémet fogyasztói társadalom tehetős tagjai lettek. Azonban az elveszett hazát nem pótolhatta a jómód.

A német kitelepítetteket a világ nem sajnálta, a győztes népek úgy vélték, jogos a kollektív büntetés. És hát a magyarok is a vesztesek közé tartoztak. A semmivel sem demokratikusabb Romániának szerencséje volt, hogy kiugrott a háborúból, így lett nyertes. De vajon a lengyelek, belaruszok, a balti országok mivel érdemelték ki a tengernyi szenvedést?

A film korabeli fotókkal, híradókkal, egyéni sorsok bemutatásával idézi fel a jóvátehetetlen történelmi igazságtalanságokat. Nem éppen önfeledt szórakozás így, a nyári estékre.