Az én képernyőm: Táncoljon és énekeljen!

Mert az olyan film, amiben talpraesett, tehetséges gyerek szerepel egy épkézláb történetben, már nagyot nem szokott bukni. De a verseny, azért más. A tv2-nek a fent említett műsora megérdemelt sikert aratott, üde volt, laza és kellemes. További folytatásai is elég jól sikerültek, ha annyira már nem is lettek érdekesek. De Szulák Andrea és Szandi anyáskodó kedvessége és szigora, Hajós András apás humora és Király Viktor fiatalos lendülete ember- és gyerekléptékűvé tette az egészet. A tavaszi, hatalmas csinnadrattás újrázás már egyáltalán nem tetszett: a kicsik egyszerre voltak cukik és cikik, az egész harsánysága cirkuszra emlékeztetett. De most a nagy rivális RTL Klub is előállt a maga gyermektehetségfelfedezőjével, Kicsi óriások címmel. Az eddigi két adás láttán azt mondanám: kár volt. A hosszúra nyúlt műsorokat unalom és monotónia jellemezte.

Lehet, hogy sokaknak tetszik a hip-hop, a rock and roll, az akrobatikus tánc – nekem a hatodik után már mind egyforma. Nem mondhatom, hogy nem ügyesek a gyerekek – Dorina és Ricsi például szinte már profi –, de azért az, hogy kislányok a szilvamagnyi popsijukat rázzák, s a kisfiúk eltökélt, komor arckifejezéssel dobálják őket, még nem rendíti meg a nézőt. Több jó hangú gyerek is szerepel – például a szép arcú Peti –, eléneklik az angol nyelvű számokat – és?! A néző csak néz, sehol nem él át egy megrendítő pillanatot, ellágyulást. Mit mondhat: hát, ja, na, igen…

Az ötletet, hogy az agyalágyult szülők által benevezett óvodásokat nem szavaltatják, énekeltetik, hanem dumáltatják – csak dicsérni lehet. Ha spontán lenne. Összeterelték a kicsiket, akik kérdéseket tehettek fel a csatorna két ismert arcának, Istenes Bencének és Csobot Adélnak. Gondolom, a szerkesztők segítettek a kérdések kitalálásában, azért lettek olyan kis arin-cukikán pajzánkák. Egyébként megdöbbentő, hogy a kicsiknek mutogatott celebfotókon mindenkit felismertek a gyerekek. Hát igen, négy-öt éves korban tényleg jó tudni, kik azok a fazonok. Vajon milyen műsorokat nézhetnek otthon? Akadt olyan kislány, akinek láthatóan fogalma sincs arról, miért is van itt, míg másokat elhallgattatni sem lehetett. Látszik, hogy ki az, akit otthon anyu-apu-nagyi-keresztmama biztat: nyomjad csak, kicsikém!

A zsűri kedves volt és emberséges, ontotta a pontokat, mégis sokszor eltört a mécses. Aki kiesett, láthatóan összeomlott. Reméljük, az anyukája megvigasztalta: ne búsulj, lesz még tévés tehetségkutató. És ez nem is kétséges. Aki meg úgy gondolja, hogy nem kéne ilyen stressznek, frusztrációnak kitenni a gyerekeket, az biztosan nem halad a korral. S ha azt próbálja mondani, hogy persze, táncoljon-énekeljen-cserfeskedjen a gyerek, de attól még nem kell belelovallni a hatalmas reményekbe – annak mindjárt a fejéhez vágják: nem szabad az álmokat letörni. Meg hogy Szandi, Szinetár Dóra is 12-13 évesen kezdte, és még mindig sztárok. Igen, ők ketten. De nem kétszázan, mint ahányan most tolonganak a tévék kapujában.

Elkedvetlenedve kapcsolgattam ide-oda. S egyszer csak váratlan ajándékot kaptam. Nem tagadom, vannak bizonyos produkciók, amelyektől mindig könnybe lábad a szemem. Ilyenek a korai Beatles-dalok, meg amikor Latinovits késői József Attila-verseket mond. És a Cseh Tamás-dalok egy része, mindeddig kizárólag Cseh Tamástól. S akkor egyszer csak véletlenül odakapcsoltam egy másik tehetségkutatóra, ahol egy alig 19 éves, vörös hajú, szép arcú fiú énekelte szívbemarkolóan finom, lágy hangon: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk. Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói. Maradunk itt, neve is van: Budapest.” Ez volt a hét legmaradandóbb pillanata.