Barangoló - Élednének a holtágak

A házat övező holtágak is haldokolnak. A Túrt a múlt század húszas éveiben szabályozták, de bár ne tették volna! Levágták majd’ minden nagy kanyarját, Sonkádtól pedig nyílegyenes csatornát ástak a Tiszáig, és az elmúlt negyven évben azon vezették tovább a vizet. A jó hatvan kilométer hosszú öreg mederbe alig engedtek vizet, pedig ez a folyószakasz a világ egyik legromantikusabb vadvize. Kanyar kanyar hátán, mindenütt mederbe dőlt fák, kész kínszenvedés végig ladikozni rajta. De talán éppen ez a legnagyobb vonzereje. Itt, ha elindul, csak magára hagyatkozhat az ember, cserébe kap viszont érintetlen természetet: vízre hajló tatárjuhart, dagonyázó vaddisznót, inni jövő őzeket, s vadvirágos réteket, ligeteket.

A híd környéke is sárga tenger, virágzik a bakszakáll – az én drága jó barátom, a most eltemetett néptanító, Makay Béla legkedvesebb virága.

Itt kezdte a pályáját, a csaholci tanyán, tőle tanultam mindent, amit Szatmárról és azon belül az Erdőhátról tudni illik. Rengeteget kóboroltunk együtt erre. Horgásztunk, halásztunk, vagy egyszerűen csak bóklásztunk a gáton, a gáton kívülre szorított holtágak mentén. Akkor még volt víz a lemetszett ágakban, néha még sok is, s olyan fekete, hogy szabályosan félt tőle az ember. De nem mi! Béla sógora, a legendás emelőhalász, Nagy Karcsi haladt elöl, és ha úgy ítélte meg, hogy mehetünk, hát vittük a húzóhálót, szűrtük a vizet, kerítettük a bokrokat. Még szeptember végén is, pedig akkor már olyan hideg volt a víz, hogy a csontunk is fázott, de megérte: tömérdek csuka és aranykárász vergődött a hálóban. Egyszer még süllőket is fogtunk – máig rejtély, hogyan kerültek abba a mocsárba. A holtágak jó része mára teljesen kiszáradt, pedig tíz-tizenkét éve még ambiciózus tervek születtek a feltámasztásukra.

De aztán, ahogy lassan a vízügyet felszámolják, ma már szinte minden fontos döntést Pesten hoznak, ott meg mit is tudnak a Túr holtágairól!? Szerencsére az Öreg- Túr sonkádi, kölcsei, túristvándi ágában ma már jó a víz, köszönhetően a nemrég elkészült fenékgátaknak (képünkön), pedig az anyafolyó sem mindig dúskál a vízben. Az aszály fent az Avasban, a folyó forrásvidékén is aszály, ráadásul a románok egy hatalmas tározóban Kányaháza és Kőszegremete közt felfogják a friss vizet, így aztán előfordulnak olyan időszakok, hogy alig csörgedezik valamennyi a mederben.

Most az esőkre nem lehet panasz. Olyan a táj, mintha májust írnánk, harsogóan zöldek a kaszálók meg a folyót övező ligetek. És még a hal is jár! Nem látom őket, de hallom a loccsanásokat. Még egy hosszú rablást is hallok, ami csak balin lehet, a folyó ravasz ragadozója. Máskor már loholtam volna le a partra, és akasztottam volna fel a botra a villantót, de most maradok inkább a hídon, s élvezem a maradék nyár fényeit, illatait. Ki tudja, mikor járok erre megint.