Sikerült mindent túlélnem - Szilárd Klárával beszélgettünk

„Az én lányom nem lesz egy ágrólszakadt művész!” Úgy cseng Szilárd Klára fülében ez a mondat, mintha most hallaná. Pedig lassan nyolcvan év telt el azóta, hogy a jól szituált pesti kamasz lány megpróbált szembeszállni apja akaratával.

– A sikeres ügyvéd apám klientúrája főleg arisztokratákból állt. Azt akarta, hogy én is a jogi pályára menjek, bíró legyek; akkoriban mindössze négy női bíró volt az országban. Kitűnő tanulóként bármi lehettem volna. Azt senki nem gondolta, hogy idővel a festészet bűvkörébe kerülök, hiszen gyerekként eléggé középszerűen rajzoltam. Aztán tizenhat éves koromban jött egy robbanás, elkezdtem mindent lerajzolni, elementáris erővel. Otthon rengeteg konfliktus adódott ebből, többször előfordult, hogy apám széttépte a munkáimat. Egyszer egy ismerősünk elvitte a képeimet Aba-Novák Vilmoshoz, hogy mondjon róluk véleményt. Azt jósolta, ebből a gyerekből festő lesz. Apám végül beleegyezett, hogy hetente egyszer eljárjak rajzolni Jaschlik Álmos iskolájába. Ez a pár óra jelentette nekem az életet.

Végül egy családi dráma engedett szabad utat a művészi pályához. Alig érettségizett le, amikor édesapja hirtelen meghalt.

– Soha nem felejtem el azt az Anna-bált 1939 nyarán. Szerelem volt első látásra, a következő évben hozzámentem Füsti Pál textilvegyészhez. De mindössze hat hétig tartott a közös életünk, mert egy reggel elvitték munkaszolgálatra. Úgy éltem, akár egy hadiözvegy, a szenvedés legyűrésére belevetettem magam a tanulásba. A Képzőművészeti Főiskolára nem jelentkezhettem, akkor már érvényben volt a numerus clausus, amivel korlátozták a zsidó származásúak továbbtanulását. Jött a magániskola, amiért egyáltalán nem rajongtam. Egy éven át csak koponyákat rajzoltunk, igaz, a másodikban már a csontvázak is beléptek a képbe. Végül kibekkeltem a négy évet, és az iskola után eljutottam az egyik legnagyobb festőhöz, Bernáth Aurélhoz, aki nagy hatással bírt rám – idézi Klára a viszonylag nyugodt időszakot, noha javában dúlt a háború.

Amikor 1944-ben a rokonait, ismerőseit bevagonírozták és Auschwitzba vitték, tudta, menekülnie kell. Jelentkezett egy német kórházba tisztviselőnek, úgy gondolta, ott senki nem gyanítja, hogy zsidó. Rövidesen hamis papírokkal és egy orvos segítségével eljutott Ausztriába, de amikor már azt hitte, megúszta, elkapta a Gestapo. Bevallotta, hogy magyar, mire azt hitték, kém, aki német papírokkal utazott. Magánzárkába került, és közölték vele, hogy másnap kivégzik.

– Reggel, amikor kinyitották a cella ajtaját, önkívületben voltam. De azt mondták: megérkeztek a francia csapatok, szabad vagyok. Sikerült túlélnem. Édesanyámon kívül minden rokonom haláltáborban végezte.

Egy svájci menekülttáborba került, ahol a szeme láttára tömegek haltak éhen. A fiatal lány az országban maradt, és megpróbált új életet kezdeni. Nyelvi problémái soha nem voltak, ma is hét nyelven beszél, hármon pedig ír és olvas. Eleinte színházak kulisszáit mázolta, kirakatokat rendezett, bármit megcsinált, hogy mellette festhessen.

Három év múlva megnyert egy jeligés pályázatot egy 12 négyzetméteres freskó elkészítéséhez. Hatalmas elismerés lett a jutalma, a Neue Zürcher Zeitung illusztrátorként alkalmazta. Sorra adta el a festményeit, rövid időn belül Zürich kulturális elitjének meghatározó figurájává vált.

– Megismerkedtem egy magyar származású kürtművésszel, a svájci rádiózenekarban játszott. Rögtön egymásra hangolódtunk, hamarosan összeházasodtunk. Ő sem szerette Svájcot, ezért miután megalapították Izraelt, elhatároztuk, hogy oda megyünk. Menekülni akartunk Európából, ahol annyi fájdalom ért bennünket. Azt gondoltuk, fantasztikus dolog lehet felépíteni egy országot, ahol mindenki a két kezével teremti meg az egzisztenciáját, munkáját, boldogságát. Velem is ez történt, mert semmit nem ismertek el abból, amit Svájcban elértem. Izraelben a zenét nagyon pártfogolják, a férjem rögtön kapott állást az Izraeli Szimfonikus Zenekarban, de az én munkámat nem nagyon értékelték. Nagy nehezen összekapartam 25 növendéket, festészetet kezdtem tanítani. Még Genfben elvégeztem egy üvegkészítő kurzust, Izraelben pedig önszorgalomból megtanultam az ólomöntést; mintha megéreztem volna, hogy ez fontos része lesz az életemnek. Hamarosan, minden előzmény nélkül megrendelést kaptam annak a kisvárosnak a zsinagógájától, ahol laktunk, két hatalmas üvegablak tervezésére és elkészítésére – meséli Szilárd Klára nagy belmagasságú pesti lakásában, amelyet gyönyörű, színes ólomüvegek díszítenek.

A hatalmas lakás tele festménnyel és szobrokkal.

Az első megrendelés után következett az igazi művészi kiteljesedés, 14 zsinagóga óriási üvegablakait készítette el. Emellett festett, főleg az izraeli sivatag ihlette szürrealisztikus képeket. Kiállítások sora követte egymást Londontól Párizson át Rómáig. Francia és angol kritikusok méltatták a munkáit, Claire Szilard neve ismertté vált a kortárs képzőművészetben.

És mintha ez nem lenne elég, elkezdett szobrászkodni. A törékeny nő óriási fémalkotásokkal örvendeztette meg rajongóit. Közben tengerparti házuk emelete lassan kisebb zenei központtá vált, világhírű zenészek adtak ingyenkoncerteket. Húsz évig tartott az idill.

– Álmában érte a férjemet az agyvérzés, 55 évesen. Újabb trauma, ismét erősnek kellett lennem. Folytattam a házi koncerteket, az ő emlékére. Aztán 1988-ban megkeresett egy magyar tévéstáb, Izraelben élő magyarokról készítettek dokumentumfilmet. Megkérdezték, miért nem rendezek Budapesten egy kiállítást. Mindig legyűrtem a honvágyamat, nem vágytam abba az országba, ahol a Dunába lőtték az embereket. Végül ’90-ben kiállításom nyílt a pesti Vigadóban. Eljött a megnyitó napja. Az első vendég, aki belépett a kiállítóterembe, egy idős, ősz hajú úr volt. Egymásra néztünk, és mindkettőnknek földbe gyökerezett a lába.  Füsti Pál volt, az első férjem, akit ötvenegy évvel ezelőtt munkaszolgálatra hurcoltak. Úgy álltunk egymással szemben, hogy nem tudtunk megszólalni. Aztán nagy nehezen annyit mondtam: „Pisti, hozz egy konyakot, mert megáll a szívem!” Hatalmas szerelem lett, még erősebb, mint 19 éves koromban. Összeházasodtunk, vettünk egy házat Szentendrén. Életem legboldogabb 14 éve következett, szárnyaltam, túl a hetvenen. Az ő elvesztése volt a legrettenetesebb haláleset, ami valaha ért.

Szilárd Klárának a művészet az élete, három évvel ezelőtt még forrasztópákával a kezében formázta a szobrokat. Megkapta a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjét és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elismerését is. Még mindig fest, most is három kiállítása látogatható országszerte.

Úgy érzi, gyötrelmes és gyönyörű élete volt egyszerre. Egy dolgot nem tudott megemészteni soha: nem lehetett gyereke. Egyetlen rokona sincs, csak néhány barát. És a műalkotásai.