Magányos esték pizsamája

– Kis túlzással mondhatjuk, beleszülettem a zenébe, pedig nincs zenész a családban. De rengeteg házibulit tartottak a szüleim, a nővéremmel mi is ordítva énekeltük a Beatles-számokat. Akkor fogtuk vissza magunkat, amikor a szomszéd átdörömbölt, hogy kissé zajosak vagyunk. Ez elég gyakran előfordult – emlékszik Jónás Vera igencsak aktív gyerekkorára, amibe azért a Kaláka és Halász Judit is belefért.

Rengeteget kirándultak, járták a világot, az autóban is állandóan énekeltek, nyomták a Blues Brotherst és a Pink Floydot. De ha Frank Zappa és a King Crimson dübörgő zenéje került elő, Vera édesanyja megálljt parancsolt és inkább távozott az autóból.

– Gyerekkoromban színésznő akartam lenni, mindig szerettem magam produkálni, aztán ez lassan elmúlt. Zenei általánosba jártam, meg egy ideig zongoratanárhoz, de egyáltalán nem szerettem. Csak szorongtam a kották és a helyes ujjrend miatt. Jó kislány akartam lenni és megfelelni a szüleimnek. Mindenben. Pedig nyitott szellemiségben neveltek, amit a nagyszüleimtől kaptak: ismerd meg a világot, mert több leszel általa. Ehhez tartottam magam, gimnazistaként öt-hat évvel idősebbekkel csináltam egy szervezetet, és vallási tolerancia címen írtunk egy uniós pályázatot. Megnyertük, bejártuk fél Európát, eljutottunk Portugáliába és Lettországba is. És hozzánk is jöttek külföldi fiatalok tíznapos szemináriumokra. Rengeteget tanultam ebből az időszakból. Megtapasztaltam, hogy milyen kemény munka toleránsnak és elfogadónak lennie annak, aki nem nyitott szemléletű családban nőtt föl – mesél a 29 éves nő kamaszkora szárnyalásairól.

Szociális érzékenysége és nyitottsága megmaradt, ezért is jelentkezett az ELTE társadalomtudományi szakára. A zene ott munkált benne, mint egy távoli vágyálom, de kötelességtudóan készült az egyetemi vizsgákra. Pedig utált egy helyben ülni és több száz oldalas tanulmányokat olvasni. Olyanokat is, amiknek nem sok közük van az élethez.

A zeneantropológia tanszéken írta meg a szakdolgozatát, s miután lediplomázott, akkor érezte úgy, döntenie kell: vagy most vág bele a zenélésbe, vagy soha. Beszállt egy zenekarba, balkáni, szerb és cigány muzsikákat játszottak.

Örült, hogy énekelhetett, egy-egy fellépéstől hetekig szárnyalt. Mellette dolgozott kulturális fesztiválokon, emberjogi alapítványnál, máskor hirdetésszervezőként, de használati utasításokat is fordított angolról magyarra.

– Van egy német barátnőm, hívott, hogy látogassam meg Londonban. Zeneiskolában tanult, a London Center Of Contemporary Musicban. Teljesen magával ragadott a közeg, eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha én is ott tanulhatnék. Jelentkeztem, felvettek. Beleugrottam a mély vízbe, hiszen alig volt zenei előképzettségem. Az évfolyam 60-70 százaléka külföldi volt, a világ minden részéről jöttek diákok. A harmadik évben szakosodni kellett, én a dalszerzést választottam. A zenei szakma tele van kiégett, fáradt emberekkel, az évfolyamban többen szenvedtek mániás depresszióban, pedig még csak az elején álltak. Nekem is akadtak mélypontjaim, nehezen küzdöttem meg a magánnyal. A második év vége felé kezdtem kétlaki életet élni, két barátommal megalakítottuk itthon a Jónás Vera Experimentet, és Londonban is lett egy zenekarom, a Pyjama Sessions. A névben a pizsama szó a magányos estéimre utal – mondja nevetve, és elárulja, hogy szörnyű magányát egy kolumbiai basszusgitárossal, egy olasz zongoristával, egy chilei dobossal és egy magyar gitárossal osztotta meg. Alig végzett a londoni iskolában, az élet újabb kaland felé sodorta.

Bekerült az amerikai külügyminisztérium tehetségprogramjába, ami magyar zenésznek még soha nem sikerült. A program célja, hogy más országok zenéje és kultúrája is bemutatkozhasson az USA-ban. A világ minden részéről jelentkeztek zenészek, összesen 32 embert választottak ki, Európából mindössze ötöt. Köztük Jónás Verát is.

– Mindenféle náció bekerült, kínai laptopzajzenész, kenyai énekes-dalszerző, szenegáli rapper, venezuelai quattroművész és még sokan. A klasszikus, a kortárs, a nép- és a könnyűzene képviselőit választották egy-egy csoportba, hogy csináljanak egy közös zeneművet. Először két hetet töltöttünk Floridában az Atlantic Centre For The Arts nevű művészeti rezidencián, ami a dzsungel közepén található, kis bungalókkal, elszigetelve mindentől. Rengeteg zenekar alakult, duók, triók, szextettek. A zene lett a közös nyelvünk. Meglehetősen döcögősen indult, legalábbis a mi csapatunk, mert mindenki mást akart. Üvöltözve próbáltuk rákényszeríteni egymásra a saját elképzelésünket és akaratunkat, mígnem az indonéz társunk elkezdett játszani egy népdalt. Hirtelen elárasztott mindenkit a keleti emberek nyugalma, ez lett az alapja annak a számnak, ami végül megszületett. Aztán jött egy hónap turné, végigkoncerteztük a keleti partot Floridától New Yorkig. Kis klubokban ugyanúgy fölléptünk, mint nagy koncerttermekben. Munkavízumot kaptunk, gázsit meg napidíjat a szállás mellett. New Yorkban stúdióban dolgozhattunk, ott vettem fel egy számot, ami a lemezemre is rákerült.

Mindezek után rögtön megkereste egy magyar menedzser, hogy szívesen segítené a karrierjét. Szinte csak saját szerzeményeket játszik a zenekar, politikai rendezvényeken kívül mindenhol szívesen fellépnek.

– A zenélés egyáltalán nem csilli-villi világ, hanem kemény munka, ráadásul meglehetősen kiszolgáltatott műfaj. De a muzsika öröme és a belső indíttatás mindezt felülírja. Autodidakta félprofinak tartom magam, hiszen gitározni, hangszeren játszani soha nem tanultam. Többen próbáltak rábeszélni, hogy induljak tehetségkutató versenyen, de az nem az én műfajom. A menedzserem egyszer annyit szeretett volna elérni, hogy az új lemezemet említsék meg az egyik kereskedelmi tévécsatorna műsorában. Azt kérdezte a szerkesztő: „Terhes, elhagyta a pasija, vagy egyéb pikáns történetet elmondhatunk róla? Mert akkor boldogan.” Köszönöm, de ezt inkább kihagyom!