Nem beszéltem, féltem - 1956-ra emlékezünk

– Mit ért egy alig tízéves gyerek a történelemből? Nem sokat. Amikor egy egyenruhás férfi költözött a bérházba, ahol laktunk, majd’ kiugrottam a bőrömből: végre egy katona, ráadásul a mi házunkban! Később tudtam meg, hogy az ÁVHnál volt állományban – emlékszik a még mindig közelinek tűnő élményekre Csigás Zoltán.

A Józsefvárosban született 1943-ban, édesanyja egyedül nevelte őt és húgát, élték a kispolgárok átlagos életét. Nem politizáltak, az édesanyjuk nem kockáztathatta titkárnői állását. De annak kifejezetten örültek, hogy Sztálin halálhírére gyásznapot rendeltek el, és nem kellett iskolába menni.

– Soha nem felejtem el október 23-át. Tanítás után azt mondta az egyik osztálytársam, ne maradjunk a napköziben, nézzük meg, mi van a körúton. A Blaha Lujza téren, a Szabad Nép székháza előtt percről percre gyűlt a tömeg, főleg egyetemisták. Páran azt mondták, menjünk a Bem-szoborhoz, míg a többiek azt, hogy a Városligetbe, Sztálinéhoz. Végül a Városligetben kötöttünk ki. Az emberek egy teherautót pakoltak meg kövekkel, hogy azzal döntsék le a szobrot, de az meg se moccant. Amikor közelebb akartunk férkőzni, hogy segítsünk, egy idős férfi azt mondta: híznod kell még, fiacskám, hogy legyen elég erőd – idézi a történelmi napot a nyugdíjas tanár.

Jól emlékszik a pillanatra, amikor kitartó küzdelem után végül hatalmas robajjal a földre zuhant a monumentális szobor.

– Pár másodpercig síri csönd lett. Aztán lassan fölocsúdtak az emberek, vitték a szobrot a Blaha Lujza térre. Már bőven esteledett, de nem izgultam, hogy kikapok, mert anyám és a húgom színházban volt. Amikor megéheztünk, csak akkor indultunk haza a barátaimmal. Mondtam otthon anyámnak, hogy ledöntöttük a Sztálin-szobrot. Forradalmi hevületemből rögtön visszavett, mert azt mondta: legfeljebb csak nézted.

Másnap reggel bemondták a rádióban, hogy a karhatalom leverte a felkelést.

– Anyám rohant a munkahelyére, mi az iskolába. A pedellus mondta, hogy nincs tanítás, menjünk haza. A Corvin közben kötöttünk ki. Iván Kovács László az akkori Kisfaludy közben harcoló ellenállóknak volt a főparancsnoka, míg a benzinkútnál Pongrátz Ödön lett a főnök, aki nagy fegyelmet követelt meg az ott lévőktől, Kiabálós papa becenéven ismertük meg. Idősnek számított, pedig csak 34 éves volt. Testvére, Pongrátz András mondta, hogy menjenek haza a srácok, hozzanak parafa dugót, üvegeket, tölcsért és rongyot. „Felfegyverkezve” rohantunk vissza, és nekiálltunk az idősebbek segítségével Molotov-koktélokat gyártani, majd az elkészült üvegekkel sietősen a környékbeli lakásokba mentünk.

Csigás Zoltán máris hoz egy eredeti sörösüveget azokból a napokból. Ez volt az ideális méret egy-egy Molotov-koktél készítéséhez, mert jól meg lehetett fogni, akár egy kézigránátot. A benzinnel töltött üvegből kilógó rongyot a gyerekek meggyújtották, és máris hajították az utcán dübörgő szovjet tankokra. A környékbeli házakból megállás nélkül záporoztak a töltetek, több tank is kigyulladt.

– Iszonyatosan remegett a kezünk, alig bírtuk meggyújtani a gyufát, féltünk. A felnőttek másfél-két méteres távolságra álltak az ablaktól, onnan dobálták ki a koktélokat. Azért imádkoztunk, nehogy az ablakkeretet találják el, mert akkor mi repülünk a levegőbe. Mégiscsak egy gyenge, józsefvárosi kiskamasz voltam, akit a véletlen sodort bele a történelem viharába.

Szárnyaltak a boldogságtól, amikor október 29-én azt hitték, győzött a forradalom. Egy pillanat alatt megfordult a világ, naponta háromszor jelent meg a Magyar Függetlenség Lapja és a Magyar Ifjúság, ingyen osztogatták a járókelőknek. Csigás Zoltán is beállt „újságosnak”, ő is bízott az ország demokratikus átalakulásában, noha nem nagyon tudta, mi az.

Az álom november 11-ig tartott, a bukásnak megtorlások és tízezrek elvándorlása lett a következménye.

A többiek maradtak, s ki-ki a maga módján, de beállt a sorba.

– Szeretném azt mondani, hogy bátor hős voltam, de nem voltam az. Nemcsak a forradalom alatt nem, hiszen akkor gyerek voltam, de később sem. Leérettségiztem, tanár lettem, általános iskolában tanítottam biológiát és technikát. Megnősültem, született három gyerekem. Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy ott voltam a Corvin közben. Féltem. A gyerekeimnek is csak '89-ben meséltem el, amikor elvittem őket Nagy Imre újratemetésére. A rendszerváltás „hajnalán” felvételemet kértem az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetségbe, azt gondoltam, ennyivel tartozom az akkori hősöknek. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy 1992-ben a közgyűlés megválasztott a világszövetség alelnökének, és jelenleg az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének általános alelnöke vagyok. Azóta is gyakran gondolok arra, mi lett volna, ha tényleg győzünk. Ez afféle gyerekes töprengés, egy olyan fiúé, aki része volt a történelemnek.

Biczó Henriett