'Mázlista voltam eddig, kétszer kaptam új szívet, láthattam a fiaimat felnőni, már a kisebbik is 31 éves'

Állítja, ő a világ mázlistája. Születésnapot évente
hármat tarthat, jogosan.

– Falusi gyerek vagyok. Vértesalján születtem,
onnan tolt a sors Csicsébe. Apám ács, tetőfedő volt.
Virradattól sötétedésig dolgozott, hogy vigyük valamire.
Emlékeim nincsenek róla. Amikor ébredtem, nem
volt otthon, amikor megjött, már aludtam. Agyvérzés
vitte el, négyéves se voltam. Amint hazajött, mondják,
sosem felejtett el „jó éjt puszit” adni.

Szerszámkészítőnek tanultam, Székesfehérvárra, a Videotonba kerültem, s nősültem viszonylag fiatalon. Katalin, mikor feleségül vettem, 17 éves múlt. Már 37 éve élünk együtt jóban, rosszban. Nem unatkozhatott mellettem, 109 kórházi zárójelentésem van. Életem harmadát kórházban, szanatóriumokban töltöttem.

Örökké aggódott értem, az ő élete nehezebb lehetett.

Pénzünk kevés volt, albérletből albérletbe jártunk, s jöttek a gyerekek: Antika és Péterke. Kiszámoltuk, több pénz kell, vállaljunk a munkából többet. Jó idők voltak, a gazdasági munkaközösségek sorra alakultak, előfordult, hogy négynél is dolgoztam. Még erdőritkítást is vállaltam, de jó ruhám nem volt hozzá, olykor egy óra kellett, hogy a reám fagyott jég leolvadjon rólam. Akkor ment tönkre a szívem. Legyengültem, ha mentem, 20 méterenként kellett megállnom. Később már 3-4 méterenként fulladtam, levegőt nem kaptam. Addig is száz kiló voltam, de a víztől lettem olyan, mint egy luftballon, amit felpumpáltak. Nincs bajod, kérdezték a kollégák. Nincs, feleltem, férfi ne panaszkodjon.

Két kisfiam van, őket fel kell nevelnem.

Négy év telt el így. Mire orvosokhoz kerültem, már szinte lépni, állni, feküdni sem tudtam. A szívgyógyász, ha vizsgált, kérdőn rám nézett: maga még él?

Klinikáról klinikára kerültem, akkor tervezgették az első magyar szívátültetést. Az orvosom az ágyam mellől hívta Szabó professzort: te, Zoli, itt fekszik nálam egy suttyó parasztgyerek, szellemileg, fizikailag alkalmas, hogy ő legyen az első magyar szívátültetett. Ez 1991 augusztusában volt. November 11-én riasztottak: itt a szív, fiam, vállalod? Optimista lévén, betegségekkel nem foglalkozom, de hallottam, sok nekem amúgy sincs hátra, egy hónap, kettő, legfeljebb fél év. Persze, feleltem. Mindenütt leborotváltak. Nem izgultam, nem tudtam, mi vár rám. Mikor ébredtem, szóltak: a szív mégse volt jó, várnom kell.

A rádióban, két nap késéssel jelentették, hogy 2002. január 3-án Schwartz Sanyi, első magyar betegként, szívátültetésen esett át. A mázlista, gondoltam, kapott egy új esélyt a sorstól. Nekem többször üzentek, bármikor reám kerülhet a sor, várjak. Jó társaságom volt, egyszer a filmrendező Fábri Zoltánnal ücsörögtem a folyosón napokig, s beszélgettünk.

Depressziós lettem, kértem, engedjenek haza. Telefonunk nem volt, de a szomszéd „ikresített” vonalat húzott át, ha elment otthonról, átkapcsolt, hogy a telefon nálunk csörögjön. Épp névnapot ünnepeltünk, kocsonyát ettem, amikor riasztottak, megvan a szív, indulhatok. Szerencsére nem késett a vonat, a szívvel, amit hűtőládában hoztak, egyszerre értünk a klinikára. Nem kérdezgettem, de hallottam, egy budakeszi fiú szíve volt, aki motorbalesetben halt meg.

Mire emlékszem? Semmire. Január 19-én betoltak a műtőbe, amikor ébredeztem, láttam, belőlem mindenhonnan csövek lógnak ki, infúziók csöpögnek be, mellettem minden csipog és kerreg. A nejem állt az ajtóban, s integetett, beljebb nem jöhetett. A műtét három órán át tart, az előkészület hosszú, és a gyógyulás.

A falat néztem napokig, találgattam, mit keres ott egy görögdinnye?! Kiderült, egy óra volt. Sokat feküdtem, jólesett, amikor végre segítséggel az ágyból kiszállhattam, s lavórba állítottak, tetőtől talpig lecsutakoltak.

S jó volt, mikor szobabiciklire ülhettem, tekertem, tekertem, majd még jobb, amikor kint sétálhattam. Sanyival nem beszélgettünk, ha ő is az ajtóban ült, integettünk egymásnak.

Három hónap múlva hazaengedtek. Panelben lakunk, a nyolcadikon. Én erősködtem, hogy ilyen legyen, déli fekvésű, erkélyes. Amikor hazaértünk, a lift épp rossz volt. Tudtam, nem szabad erőlködni, úgyhogy a szomszéd lépcsőházban lifttel felmentünk és a tetőn átballagtunk. Az asszonnyal újra egy ágyban aludni, na, az volt remek. S látni azt, a fiaim nőnek.

Meg az is, hogy újra dolgozhattam. Egy sérült gyerekekkel foglalkozó iskolában gondnok lettem. Zárakat, vízcsapokat javítottam, üveget cseréltem, kertészkedtem, s kaptam cserébe ezektől a gyerekektől annyi szeretetet, ami több életre elég. Sportolni kezdtem, tekézni, majd bowlingozni. Szervátültetettek versenyein nyertem annyi érmet, kupát, amit már nem lehet hová tenni. Ötven kilométereket túráztam a Bakonyban.

S igen, voltak rossz heteim, hónapjaim. Műtöttek köldöksérvvel. Háromszor állt le a vesém. Volt végbéltályogom, s időlegesen megbénult a jobb lábam – a második szívátültetésem után, 59 éves koromban.

Kaptam egy újabb esélyt, mert erre is szükség volt. Lett agyvérzésem, kettő, szédült velem örökké a világ, még ágyban is alig tudtam maradni. Tudtam, régen a bicikli segített, attól erősödtem meg, hát felültem rá, mert nekem az nem program, hogy ugyanazon az úton végigmegyek naponta. Mindig felfedezni vágytam, új utakra menni, nézni, hogy épül a város. Nem ment, nem megy, többször leestem a bicikliről, de nem adom fel soha.

Mázlista voltam eddig, kétszer kaptam új szívet, láthattam a fiaimat felnőni, már a kisebbik, Péterke is 31 éves. Három éve sajnos dolgozni már nem tudok, de dolgom van elég, megcsinálok én itthon mindent. Ha elfáradok, s jó idő van, leülök a parkban vagy az erkélyen, várom, hogy múljon a szédülés, a fáradtság. Jól vagyok, nem panaszkodhatom. Most, hogy a nagyobbik fiú elment itthonról, az internethez is hozzáférek. Olvasok mindent, csak orvosi cikket nem. A második szívátültetés előtt már féltem, tudtam, mi lesz, mi következik, további bölcsesség nem hiányzik nekem.

Szerencsés ember vagyok, már minimum három születésnapom van, s mind ünneplem is egy kisfröccsel. Tévében, ha Barcelona-meccs megy, a sálat magamra tekerem, s nem cserélnék senkivel.