Így látunk a csillagokig - Hátborzongató gondolataink támadnak

A csillagászat azonban – bármennyire a múlt idők nagy megfigyelője – nagyon gyorsan fejlődő tudomány, és akár a holnap történései is kiolvashatók a csillagokból. 

Nyilván úgy kezdődött, hogy az ember felnézett az égre. Nappal, tiszta időben, olykor nem is egy, de mindjárt két égitestet is láthatott: a Napot és a Holdat. Ám az éjszakai égbolton annyi fénylő pont ragyogott, hogy nem véletlen: az ember ősidők óta vágyik a csillagok közé. Miközben egyfolytában a csillagok között van.

A csillagászat ősi tudomány, és a hiedelmekkel ellentétben nem csupán a megfigyelésre épül, hanem nagyon is előremutató elmélkedéseken. Hiszen míg az ókori ember szabad szemmel tanulmányozta az égboltot, a középkor végén már távcső segítette a vizsgálódást – a mai csillagászok pedig impulzusok, rezgések, hullámok, színképek és matematikai egyenletek alapján magyarázzák a világűr jelenségeit.

Voltak idők az emberiség történetében,  amikor még a tudósok közül is sokan hitték úgy, hogy a Föld a világmindenség középpontja, magyarázatul pedig megelégedtek azzal, hogy elvégre elegendő felnézni az égboltra, s láthatjuk, hogy körülötte forog a világ. A Nap jár az égbolton, a csillagok is elfordulnak felettünk. Aztán kiderült, hogy a Nap útja látszólagos, mert valójában a Föld fordul a tengelye körül (egy nap), és ráadásul még kering is a Nap körül (egy esztendő), s innentől kezdve minden megváltozott. Fontos tudomány lett a csillagászat, még akkor is, ha tudósai olyan dolgokról mesélnek és olyan új és új felfedezésekkel állnak elő – már szinte naponta –, amiket nem könnyű felfogni emberi ésszel.

Ilyen például az, amiért Nobel-díjat is kapott három csillagász, miszerint a világegyetem tágul. Ezt valóban nem egyszerű elképzelni, különösen egy olyan rendszerben nem, amelyről azt mondják, hogy végtelen. A fizikusok mindezt úgynevezett szupernóvák vizsgálatai alapján állították. Úgy tartják, a szupernóva, vagyis egy hatalmas robbanás az egyetlen olyan pont, amikor a csillagász igazán mély bepillantást nyerhet egy csillag belsejébe, s az ezt követő anyagszóródás, -mozgás és -sebesség alapján meghatározható, milyen folyamatok játszódnak le az űrben.

Az ember szerencsére – bár a világűr a méretét tekintve túlságosan hatalmas, a működését illetően pedig bonyolult – szeret játékos neveket adni az égi látványosságnak. A világűr így aztán – a bolygókon, holdakon és csillagokon kívül – tele van ködökkel, porokkal, aszteroidákkal, törpékkel és óriásokkal, fekete lyukakkal.

Törpéből akad vörös színű (apró hideg csillag), barna (a vörösnél is kisebb), fehér (mielőtt meghal egy csillag, összehúzódik), és elméletileg fekete is (a fehér törpe már fényt sem bocsát ki magából). Óriásból meg akad vörös (felfúvódott csillag, ilyen lesz a Nap is mintegy 4,6 milliárd év múlva). A fekete lyuk pedig az egyik legizgalmasabb jelenség: a hely, amely mindent elnyel, teret, fényt és időt. Korunk sztárfizikusa, az angol Stephen Hawking szerint a fekete lyukak az univerzumok közti átjárók.

Legyen ez bárhogyan is, mindaddig, amíg az ember a Földről vizsgálja az eget, csak annyit tudhatunk a Földön túli világról, amennyit észlelünk belőle. Szabad szemmel több ezer csillagot figyelhetünk meg az égbolton, valamint egy bolygót is, a Vénuszt (Esthajnalcsillag), de akad olyan (főleg a déli féltekén, tiszta időben, sötétben), aki a Jupitert is látni vélte már – ez Galileo Galileinek (1564–1624) lencsékből összerakott távcsövével sikerült csak, bár állítólag kortársa, a dán Tycho Brache egyszer egy 7500 fényévre lévő szupernóvát figyelt meg szabad szemmel. De végül is ez nem olyan verseny, amiben feltétlenül győzni kell. Mert lehet, hogy a szemünk észlelheti a tőlünk akár 7,5 milliárd fényévre lévő robbanásokat is, de távoli dolgokat látni csak a mai „távcsövek” – valójában űrteleszkópok (például a híres Hubble) – segítségével lehet, ám ezek olyan tartományban (infravörös, ultraibolya) vizsgálódnak, amire az emberi szem nem képes.

F. Tóth Benedek