Sérvre csodadombot!

Vagy tizenöt éve egy falunapon röppent fel először a hír, hogy a község – ma már város – szélén, a temetővel szembeni Kálvária-domb csodákra képes, gyógyító erőket rejt a föld. Ha az ember kellő időt tölt el a halmon, súlyos betegségekből is felépülhet.

A közösségi hálón seregnyi csodás gyógyulásról olvashatunk. Van, akinek a vérnyomását tette helyre, másnak az érszűkületét meg a gerincsérv okozta panaszait szüntette meg, megint mást pedig a depressziójától szabadította meg a dombból áradó energia.

De azért az se pillanatok alatt gyógyít. Azt mondják, legalább tizenöt-húsz, egyenként harminc-hatvan perces ejtőzésre van szükség, hogy az eredmények mutatkozzanak.

Így aztán a tapasztaltabbak már eleve kisszékkel jönnek. Mi nem hoztunk magunkkal semmit, így kénytelenek vagyunk állva várni a beígért bizsergést, de bizony az csak nem akar jelentkezni. De beszélgetőpartner sem, jobbnak látjuk hát, ha leballagunk a temetőkapuba, mert ott minden bizonnyal nagyobb szerencsénk lesz élő emberre találni.

Jön is nemsokára egy korosabb asszony, kezében nagy csokor gyöngyvirág. Mikor azt kérdezzük tőle, csak nem a Kálvária-dombra tart, szomorúan ingatja a fejét.

– A fiunk sírjához jövök. Huszonhat évesen halt meg szegény, gyógyíthatatlan betegség támadta meg az agyát. Pedig a klinikán mindent megtettek érte. Azóta én is a betege vagyok az urammal együtt. Ő minden áldott nap kijön a sírhoz, de én gyengébb vagyok, csak mikor erőm van hozzá.

Sárándi Józsefné megy is tovább, egy kis darabon elkísérjük. Most, hogy kiöntötte a szívét, kicsit megkönnyebbülten válaszolgat a kérdéseinkre. Többek között arra, hogy milyen gyakran látogatják a közeli dombot.

Ő még sose járt ott fent, igaz, fel se bírna menni. A szomszédjai se nagyon, bár ő is hallott például a község köztiszteletben álló tanító nénijének az esetéről, aki pár éve addig meditált a dombon, hogy folyton dagadó lábairól levehette a fűzős cipőt, s hosszú idő után szandált húzhatott.

Ebben bízik Katona Ferencné is, aki a fájdalmas csípőgondjaira keresi a gyógyírt évek óta. Az idős, budapesti asszony a hajdúszoboszlói gyógyfürdőben hallott először Fegyvernekről. Az ottani orvosok is biztatták, próbálja csak ki nyugodtan, ártani biztosan nem fog, úgyhogy rávette a férjét, ugorjon át vele Fegyvernekre. Tavaly járt itt először, s úgy vette észre, hogy segít a domb.
Most is Szoboszlón időznek, de mivel a férje ezúttal csak legyintett a kirándulásra, a fiuk hozta el kocsival. El is indul a fiába karolva a dombra, s miután fent már csendben kell lenni, elválunk tőlük.

Beugrunk a közeli korcsmába egy kis diskurálásra. Azt hihetnénk, az Aranymankó a gyógydombról kapta a nevét, de a vendégek csak ingatják a fejüket.

– Valamikor egy falábú korcsmáros mérte itt az italt, az ő lábáról nevezte el a falu – mondja a mostani italmérő, Bernáth Tamás, aki a falnál üldögélő, nála idősebb férfiakhoz irányít bennünket. – Pista! A ti időtökben járt oda valaki gyógyulni? – kérdi Kőrösi Istvánt, ő meg a másik asztalnál üldögélő Karkusz Istvánt szólítja: – Ti is csak szánkózni jártatok arra kicsi korotokban?

– Nem hallottam én ezek előtt gyógyulásokról – feleli a másik István. – Felnőtt ember nem is igen mászott oda, de minek is ment volna!? Bár úgy hallom – bizonytalanodik el –, végeztek ott valami méréseket, s kiderítették, hogy sokkal erősebb a dombon az elektromágnesesség, mint máshol. Hogy aztán igaz-e, vagy csupán humbukk, ki tudja?!

Az Aranymankó vendégei azért még hozzáteszik, bár igaz volna a csoda. Hátha jelentene pár új munkahelyet a városban a domb, mert a fegyvernekiek borzasztó messzire járnak kenyeret keresni. Még csak nem is Szolnokra, hanem a sokkal távolabbi Kecskemétre meg Jászfényszaruba, ami ide ötven kilométer!

Bár ami azt illeti, ez a távolság semmi ahhoz képest, amit a település annaházi részét megalapító német telepesek tettek meg annak idején. Ők építették a kálváriát, s a gyógyító domb tetején álló keresztet is ők állították, a felirat szerint 1847-ben. A domb egyébként a szakértők szerint az Alföldet behálózó kunhalmok, kurgánok egyike, amiket annak idején nem véletlenül építették pont arra a helyre.

A föld elektromágneses sugárzását még aligha tudták műszerekkel mérni, de valamit tudhattak a gyógyító pontokról.

Ezt keresi egy szolnoki triumvirátus is. Az egy famíliát alkotó Csák Lászlóné, Kiss Istvánné és Szekeres Antal most jár itt először, de azért hamar megtalálják a dombra vezető csapást. Szekeres Antal gyorsan szippant még kettőt a cigarettájából, aztán nekivágnak.
Megcsodálják a távolban sárgálló repcetáblákat, az útjukba eső vadvirágokat, s lassan felérnek. Régóta tervezik már ezt a kirándulást, de eddig rossz volt az idő, dideregve meg nehéz gyógyulni. Most sincs kánikula, a füvet földre lapítja a szél, csak a dombot ölelő kaszálóra ültetett kisfákkal nem bír. Igaz, seprűnyél vastagságúak, s szinte mind kiszáradva, de talán majd a földből kisugárzó energia meggyógyítja őket.

Nem mindenki gyógyulni jár azonban Fegyvernekre. Az Albertirsáról érkezett Ambrózi Lászlóné a nagyanyja és a rokonság sírját jön évente kétszer is megnézni, s ha már ott van, felsétál a dombra is, és elmereng a múlton. Emlékezik nagyanyjára és csodás meséire. A mama hitt a csodákban – miért ne hihetnénk mi is...