Kömörő ajándékba

Nem most volt, hanem hetvenöt-nyolcvan
éve, de a híres miskolci idegsebész főorvos
olyan tisztán emlékszik azokra a forró
szatmári nyarakra és csikorgó telekre, mintha
csak tegnap lett volna. A megyeszerte
tanár úrként tisztelt Pali bátyánk most 92
éves, és tízéves korában elhagyta Kömörőt.
A debreceni református kollégium lakója lett,
a nyári és téli szüneteket azonban továbbra
is otthon töltötte. Miután édesapja, a református
lelkész rendkívül elfoglalt volt, hamar
meg kellett ismerkednie kapával, kaszával.

De nemcsak megismerte, meg is szerette a
mezei munkát. Egészen a legutóbbi időkig
nagy hasznát vette az ott megszerzett tudásnak,
az Avas oldalában lévő házuk kertje
ékes bizonysága ennek.

De ne szaladjunk ennyire előre az időben,
hiszen még csak a múlt század harmincas
éveinek derekán járunk, amikor Török József
nagytiszteletű úr az öreg debreceni kollégiumba
adta a fiát. A kis szatmári legény
hamar otthonra lelt az ódon falak között.

Egészen negyedikes gimnazista koráig a legjobb
„számtanista” volt az osztályban, s egy
idő után már ő is tanított. Akárcsak annak
idején az apjának, neki is magántanítványai
voltak. Havi tíz pengőt is keresett vele, amikor
nyolcért már egy pár jó cipőt lehetett
venni.

– Otthon osztatlan iskolába jártam
nyolcvanadmagammal, de Sárközi Lajos tanító
úr becsületesen megtanította nekünk a
szorzótáblát – mereng el a miskolci ház nappalijában,
amikor megszólal a falióra, és
valahonnan előjön egy zsemleszínű vizsla, és
leül velem szembe. – Sajnos a vadászatot
befejeztük, de a közös emlékek ott vannak
mindkettőnk fejében. Tavaly adtam el a puskát,
most már csak itt a kertben cserkelünk.
Meg figyeljük a madarakat. Van egy sündisznócsalád
is, a bokrok alatt laknak valahol,
mi etetjük őket. Teljesen otthon vannak,
néha már mi érezzük magunkat betolakodóknak.

Van egy másik vizslánk is – mutat a
falon egy akvarellre, amelyet a híres Vezényi
Elemér festett –, Kittenberger Kálmán társa
volt. Egy bécsi csendőr ezredes barátom bízta
rám, mondván, ő már öreg, nem fog többet
vadászni velem. Őrizzem én a kincset.

Török Pál 1950 nyarán doktorált, tizenhat
évnyi debreceni szolgálat után fogadta el a
miskolci invitálást, hogy szervezze meg az
idegsebészetet. Huszonöt évig vezette az általa
alapított osztályt, egy nyolcórás műtéttel
búcsúzott. A kisagy hídszögleti hallóidegdaganatát
operálta, sikeresen. De nyugdíjasként
sem hagyta abba a gyógyítást. Hosszú
ideig volt táppénzes felülvizsgáló is, Szikszón
és Kazincbarcikán tizenegy évig rendelt.

Miután az idegsebészet nem pénzes
szakma, Barcikán meg Szikszón kezdett el
pénzt is keresni, amiből aztán jutott arra az
alapítványra, amiért tulajdonképpen meglátogattuk.

– Én Kömörőtől elmondhatatlanul sokat
kaptam, így amikor a család egyenesbe került,
elhatároztam, hogy megmentem a lebontásra
ítélt öreg parókiát, s mellette édesapám
emlékére egymillió forintos törzstőkével
létrehozok egy alapítványt. A Török József-ösztöndíjast a Debreceni Református
Kollégium tanulói közül választják ki minden
évben, az idén például a kömörői harangozó
lánya részesül a kitüntetésben. Tudom,
hogy mint mindig, most is jó helyre megy a
segítség, hiszen hiába olyan nagy a távolság,
napi kapcsolatban vagyok a kömörőiekkel.
A templomot is nekik köszönhetem.

A múltkorában kis kömörői küldöttség
kopogott be a miskolci házba. Amikor kávézás
közben a polgármester megkérdezte,
hogy legközelebb mit hozzanak azért a sok
segítségért, amit a szülőfalujának adott, tréfára
vette a dolgot, s azt felelte: hozzátok el
Kömörőt.

Nem sokkal később mi történt?
Bekopogott megint a delegáció: hoztak egy
nagy festményt, rajta a kömörői templom.

Tizenhét évesen, legátusként bemutatkozhatott
ő is abban a templomban. Az apja, aki
amúgy szigorú kálvinista magyar volt, kifele
jövet átölelte, s azt mondta: „Jól szerepeltél,
fiam.” Benne volt ebben az is, hogy jó lelkész
lehet majd belőle. Ő azonban, mint mondja,
nem érezte az elhívatást. Akkor már orvosnak
készült, ám azt meg az apja ellenezte. Úgy
gondolta, az orvos mindenféle szenvedélyek
rabja: vagy a nőknek, a kártyának, az alkoholnak,
vagy a szakmájának, ami előbb-utóbb a
család rovására megy. Furcsa volt ezt hallani
pont tőle, hiszen Török József is szenvedélyesen
szerette a hivatását. Negyven évig szolgált
Kömörőben, ahol nemcsak igét hirdetett, de ha
kellett, a feleségével együtt betegeket gyógyított,
iskolásokat tanított, persze ingyen. S közben
Erdély visszatérte után tizenkét éven át a
szatmári esperes tisztét is ellátta. Félszáznál is
több eklézsia tartozott hozzá. Mindegyiket
többször is felkereste, sokszor gyalog, mert
akkor még nem volt személykocsi, autóbusz, és
vonattal is csak kevés helyre lehetett eljutni.

– Rengeteg jó barátot szerzett, köztük
híres ügyvédeket, bírókat – meséli –, s hogy
nem akartam pap lenni, azt szerette volna,
ha jogi pályára megyek. Csak akkor egyezett
bele az orvosi pályába, mikor a világháborúban
Pest ostromakor egy szovjet
katona majdnem halálosan megsebesített.
Az idegsebész-szakvizsgát is Pesten tettem
le. A vizsga idején az intézetben laktam,
este pedig ismerkedtem a várossal. Furcsa
világ volt, akkor például még járt a portásnak
vagy a házmesternek a kapupénz, ha az
ember későn ment haza. A mi portásunk,
Siménfalvi bácsi azonban nem vette el senkitől
a kapupénzt. Később tudtam meg,
hogy amikor még Magyarország egyben
volt, Ugocsa megye főszolgabírájaként dolgozott.

A miskolci ház környéke, ahol beszélgetünk,
a város egyik legszebb része, a kertje
pedig páratlan. Van benne két olyan szilvafa,
amilyen sehol másutt a városban – nemtudom
szilva, ez a neve. Szatmár tele van vele, nemrég
onnan kapott két kis csemetét ajándékba.

Elültette, megfogantak, az idén már virágot
is hoztak. Pár év múlva roskadásig tele lesznek
az ágak, a világ legjobb pálinkáját lehet
majd belőle főzni.

– Ha megérjük, meghívom egy kupicára
– búcsúzik nevetve. Ebben maradtunk.