Vagány póklány

– Valóban soha nem akart énekelni?

– Hogy én? Kitől hallott ilyet?

– Párjától, Őze Árontól.

– Igen? Csakis arra gondolhatott: gyerekkoromban tényleg sehogy sem tudtak rábírni az éneklésre.

– Kik próbálták rávenni?

– Hatéves voltam, sporttagozatos suliba jártam. A tanító néni egyik nap hívatta a szüleimet, lelkesen magyarázta nekik, hogy abszolút hallásom van, írassanak át a zeneiskolába, mert a hangom a jövőm. Mire hisztizni kezdtem otthon, hogy én a szertornát szeretem, és hiába vinnének másik iskolába, ott ki nem nyitom a számat, néma maradok. Makacs voltam. Nagyon az. Szüleim inkább meghátráltak.

– Makacssága idővel alábbhagyott?

– Dehogyis! Konok nő vagyok.

– Mégsem ragaszkodott csökönyösen a színművészeti főiskolához.

– Nem. Mert nem vágytam oda.

– Pedig tizennyolc évesen még felvételizett musical szakra. Az utolsó fordulón kiesett. Többször meg sem próbálta.

– Az első szerelmem járt a főiskolára, én csak mentem utána, hogy a közelében lehessek, noha nem igazán vonzott a színészet. Vidéki lány voltam, visszafogott, és döbbenten néztem, milyen magabiztos a többi felvételiző. Én még skálázni sem tudtam. Kicsit sem fájt, amikor az utolsó rosta után nem mondták a nevemet, hogy bekerültem a musical szakra. A színház ugyanakkor érdekelt. Néptáncot tanultam, tagja voltam a dunaújvárosi Vasas Művészegyüttesnek.

– Ma is el tudna járni egy csárdást?

– Az nem kopik ki a lábakból. Megmutassam?

– Elhiszem, ha mondja.

– Nemrég a Budapesti Operettszínház egyik buliján Lőrinczy György igazgató, aki egykor szintén néptáncos volt, egyszer csak megragadott, „azonnal gyere táncolni velem”, mondta, és elképesztő mezőségit nyomtunk, pedig addig sosem táncoltunk együtt. Ez bennünk van. Mágikus a néptánc. Olyan elementáris ereje van, hogy felrobban tőle a színpad.

– Valamikor a kilencvenes évek elején már a Közép-Európa Táncszínház tagjaként pókot alakított egyik előadásukban. Játékával, mimikájával, „csípősen erotikus” mozgásával azonnal belemarta magát Iglódi Istvánnak, a Nemzeti Színház akkori rendezőjének a képzeletébe. Fölfedezte önben a színészt.

– Iglódi Pista egy erősen potrohos pókot látott a színpadon.

– Úgy érti: meghízott?

– Pontosan úgy. Talán valamilyen hormonváltozás hozta rám átmenetileg a kilókat, nehezen mozdultak rólam. Belebújtam az egyrészes táncosdresszbe, és a társaim röhögtek a hurkáimon. A fiúk meg rémülten nézték, ahogyan szendvicseztem a színház büféjében, az volt a tekintetükben: úristen, ha még ezt is lenyeli, nem tudjuk felemelni, megszakadunk alatta a színpadon. Úgyhogy nekem minden színészi képességemet elő kellett szednem magamból, amikor a pókot táncoltam, hogy eltereljem a figyelmet a feleslegeimről. Ha egy szépen mozgó, karcsú táncos lettem volna, Iglódi Pista észre sem vesz. De tetszett neki a vagabund, vagány póklány. Kiemelt a táncszínházból. Ő lett a szakmai apukám, felesége, Fábry Zsuzsa pedig a szakmai anyukám.

– Kilátogat néha Iglódi sírjához?

– Az övé pár parcellányira van apósom, Őze Lajos sírjától. Mindkettőre mindig viszünk mécsest. Ha Pista nincs, én nem leszek színésznő. A Csókos asszony volt a második közös zenés munkánk, akkor még magázódtunk, úgy mondta: „Évikém, majd megtanulja szépen mellettem a mesterséget.” És beletett a IV. Henrikbe, Füst Milán darabjába, amelyet ő rendezett.

– Az volt az ön első prózai szerepe?

– Az. Pusztítóan rossz voltam.

– De Iglódi továbbra is hitt önben?

– Vélhetően látta bennem azt, akivé később váltam, akiről akkor még magam sem tudtam. Sokat nyúzott, néha sárba döngölt. Sosem dicsért. Ha idővel tetszett is neki valami, csak odabökött egy szót, az tőle már a legnagyobb elismerésnek számított. Pista úgy tanított, hogy osztott rám főszerepet, aztán hátra kellett lépnem, statisztálnom a többieknek. Komoly kurzus volt nekem ő és vele a Nemzeti Színház társulata. Agárdy Gábor, Avar István, Béres Ilona, Kállai Ferenc, Moór Mariann, Sinkovits Imre, Zolnay Zsuzsa, és még sorolhatnám. Atyaég, milyen nevek!

– Nem ijedt meg a közelükben?

– Nem gondoltam bele.

– Mert ha belegondol?

– Ha felfogom, kik között vagyok, elfutok. De huszonhárom éves voltam, és a fiatalok nem félnek. Másfelől azt nagyon szerették az „öregek”, hogy táncosként és énekesként kerültem oda. Ők prózai színészek voltak, nem táncoltak, alig énekeltek. Viszont mindig adtak pici szakmai kapaszkodókat, mit hogyan tudok könnyebben megoldani a színpadon.

– Azt hiszem, a My fair lady volt az áttörése ott 1996-ban. Beugrott a főszerepbe, Eliza Doolittle karakterébe. Fonyó Barbara ugyanis visszaadta a szerepet, inkább operaénekesnek állt.

– Megmentettem egy helyzetet. Imádták a színészek az előadást, Bács Ferenc játszotta Higgins professzort, Agárdy Gábor a papát, Pickering ezredest Sinkovits Imre. Olyan volt nekik az előadás, mint egy jutalomjáték. Csakhogy ott maradtak Eliza nélkül. Próbát énekeltem én is. Különösen az tetszett mindenkinek, mennyire hasonlítottam Audrey Hepburnre, a „klasszikus my fair ladyre”. Megkaptam a szerepet, és életemben először elmentem énektanárhoz, Gencsi Sárikához. Talán éppen a My fair lady kapcsán gondoltam először arra, hogy ez a pályám, a színészet, a zenés világ, ahonnan azért a prózai horizont is befogható. Tizenkilenc évig játszottam Elizát, több mint háromszázszor. Közben a Nemzeti tábláját Pesti Magyar Színházra cserélték. Nekem viszont továbbra is ötször annyit kellett bizonyítanom, mint másnak, hiszen én autodidaktaként tanultam a színészetet.

– Folyamatosan színpadon volt ott. Nem csupán zenés, hanem prózai előadásokban is. Sokszor játszott Őze Áronnal is Iglódi rendezésében. Tulajdonképpen összerendezte önöket egy párrá?

– Tudtán kívül. Amikor elmondtuk neki, ő volt a legboldogabb, hogy a két „szakmai gyereke” egymásra talált. Áronnak egyébként osztályfőnöke volt a főiskolán, és őt nézte ki utódjául a Pesti Magyar Színház igazgatói posztjára.

– Iglódi halála után ki is nevezték a teátrum direktorává. Majd öt év után leváltották, és önnek is távoznia kellett. De azért van abban valami jó, hogy már nem kell megküzdenie azzal, kinek a párja, kinek a tanítványa. Ma már Auksz Évát hívják az Operettszínházba vagy a Madáchba Mary Poppinsnak, az Erkelbe Billy Elliot tánctanárának szerepére.

– Olykor tényleg az ellenségek tesznek a legjobbat az emberrel. Elképesztő kanyarokkal érkeztem meg a helyemre. Nem akartam színész lenni, mégis az lettem. Nem vettek föl a főiskolára, mégis elvégeztem a színművészeti egyetemet, tavaly diplomáztam negyvenöt évesen drámainstruktor szakon. Ezt arra találták ki, hogy legyen papírjuk azoknak a színészeknek is, akik jó ideje a szakmában vannak végzettség nélkül. A Sweet Charity egyszemélyes musicalváltozatával „államvizsgáztam”. Megkaptam a színművész minősítést. Hiába is kerültem volna el a színészetet, az élet kifogott a makacsságomon, a fejemre koppintott, hogy tessék, mégiscsak ez a te pályád. A diplomához amúgy le kellett adni szakdolgozatot is. Iglódi Istvánról írtam. Bármit csinálok is ma a színpadon, abban ő mindig jelen van.

– Egy interjúban azt mondta: a szabadságot tartja a legfontosabbnak az életében. Hogy egyszer úgy lehessen szabad, hogy nem építi fel a saját korlátjait. Önmagával kell a legtöbbet birkóznia?

– Igen. Nem is lehet folyton kicsattanni a boldogságtól, mert az nem igaz. Minél öregebb vagyok, annál több a korlát bennem, hiszen minél többet tudok, annál több a kétségem. De kell az önmarcangolás az elmélyüléshez. Ha nincs mélység a színészetben, magasság sincs, akkor meg nincs hova szárnyalni.