Tanmesemondó

– „Kisfiam, te hülye vagy!” Ezt mondta az asztalos édesapja, amikor ön gyerekként bejelentette, hogy költő lesz. Édesapja azt szerette volna, ha rendes, kétkezi szakmát választ, nem pedig az írást. Ma hogyan látja, rendes szakma az írás?

– Akkor nem tűnt annak. Apám hat elemit végzett, és igaza volt, mert szeretett és féltett. Ezért is adott technikumba. Én viszont úgy döntöttem, hogy költő leszek, majd író. De ehhez magamnak kellett kiharcolnom azt, hogy Nógrádi Gáborból Nógrádi Gábor legyek.

– Legutóbb, amikor 2013-ban egy interjúban beszélgettünk, azt mondta, hogy odabent, legbelül tizenhat éves kamasznak érzi magát. Vagyis most, hogy idén betöltötte a hetvenet, odabent már húszéves lehet.

– Van az már harminc is. De furcsa dolog az életkor. Emlékszem, amikor harmincéves voltam, nem éppen jó körülmények között, szinte a nyomor határán, egy alagsori lakásban éltünk két gyerekkel. Akkor legbelül úgy éreztem, mintha hetvenéves lennék. Ám megtanultam, mindig az a fontos, hogy megtaláljuk az élet értelmét, s hogy azt tegyük a legjobb tudásunk szerint, amihez értünk, amiben jók vagyunk. Én például soha nem éreztem magam olyan energikusnak, mint mostanában: tele vagyok ötletekkel, vázlatokkal, regényeket írok, forgatókönyveket, színdarabot.

– Maradva a belső életkornál: négy év alatt mitől vált kamaszból felnőtté?

– Ki tudja megmondani, hogy mitől, s főként mikor lesz felnőtt egy gyerekből? Valószínű, hogy az élet kényszerít erre bennünket. Ha csak a saját sorsomat nézem: soha nem kerestem senki kegyét csak azért, hogy előbbre jussak. A hegyeimet mindig serpák nélkül másztam meg. Sőt igazából társaim sem voltak az úton; és amúgy is nehezen barátkozom. De egy író, a lelke mélyén, mindig is magányos.

– Hogyan lehet valaki magányos úgy, hogy közben életvidám, kíváncsi, szeretetre éhes gyerekeknek, kamaszoknak ír?

– Erről eddig nem nagyon beszéltem senkinek, de most elmondom. Egyre gyakrabban teszem fel a kérdést magamnak, hogy azok a gyerekek, akik a könyveimet olvassák, vajon a barátaim-e, a társaim-e. Nem érzem azt a sugárzást, amit egy színész kap a közönségétől vagy egy énekes a több tízezres hallgatóságától. Amikor írok, egyedül vagyok. S bár tudom, hogy a regényeimet százezrek olvassák, mégsem látom egyiket sem olvasás közben. Nem látom az arcukat, sem azt, hogy tetszik-e nekik az, amit írok. Nem látom a szemükben a mosolyt. Csupán elképzelni tudom azt, ahogyan az egyik ifjú olvasóm lelkesen kirohan a konyhába, hogy elmesélje az anyjának, mit olvasott a Segítség, ember!-ben. Eddig hiába próbálkoztam bármivel is, be kell látnom: a képzelet nem segít. Nem érzem a sugárzást. Lehet, hogy van, csak én nem érzem.

– Az írás már csak olyan móka, hogy az írók nem látják az olvasót olvasás közben, ahogyan az olvasók sem az írót írás közben.

– Ez igaz. Mint ahogyan az is, hogy minden írásom válaszadás, reflektálás arra, amivel találkozom. Húszévesen ezt így fogalmaztam meg: „térben faragja arcom minden átok”. Akkor nem gondolkoztam azon, miért írom ezt egy versbe, ösztönösen jött a gondolat. Mára viszont megértettem, hogy az életharc formál bennünket azzá, akik leszünk, akik vagyunk.

– Ezt hogyan értsük?

– Ha például nem kapok pénzt a forgatókönyvem megvalósítására, amit egy éven keresztül írtam és csiszoltam, akkor egyfelől azt mondom, hogy atyaisten, pedig mennyi munka van benne, mégsem lesz belőle film. Másfelől viszont azt mondom, sebaj! Az elutasítás feltölt erővel, harcra csábít: újabb könyvek megírására buzdít, hogy csak azért is megmutassam, mit tudok! Vagyis nem az gond, hogy ne tudnám, mi az értéke annak, amit csinálok, csak éppen azt a bizonyos olvasói, befogadói sugárzást nem élem meg. Mert, persze, mindenki vágyik a nézőtéri ovációra meg a jó kritikára – de mellesleg szólva, köszönöm szépen, megvagyok nélküle is.

– Azt azért nyilván tudja, hogy a könyvei sikeresek, hiszen olvassák őket.

– Egy amerikai felmérés szerint a gyerekkönyvek olvasói 60 százalékban felnőttek, és főként nők. Ez itthon is így lehet. Ám engem igazából két dolog tesz boldoggá. Az egyik az, amikor rátalálok egy megfogalmazható gondolatra: egy kérdésre kivajúdott pontosabb válaszra. A másik örömforrás pedig az, amikor látom, hogy elindul valamilyen értelmes, jó folyamat az országban.

– Maradnék még az ovációnál: a hetvenedik születésnapja alkalmából gyerekek köszöntötték, amikor Budapesten, a Hatszín Teátrumban bemutatták Az Anyu én vagyok című darabját.

– Valóban. De engem gyerekkoromban nem szoktattak hozzá az ünnepléshez. Persze, felmegyek a színpadra, meghajolok. Ha kell, előadást is tartok, már hétszáz író-olvasó találkozón vagyok túl. Tudom, mivel jár a színpad, a rivaldafény, de valójában én nem vágyom a zajos sikerre. Nem tudom, miért, de zavar. Az elmúlt hetven évben megszoktam, hogy mindig valamivel szemben, valami ellenében kellett kikalapálnom az arcomat; valami ellenében kellett megmutatnom azt, mit is tudok.

– Tény, minden regénye reagálás arra, ami éppen körbevesz bennünket. A fiatalok nyelvén mutat rá a hétköznapok árny- és fényoldalára, fiú-lány kapcsolatra, társadalmi problémákra. S már nem is csak a fiatalokhoz szól, főként, ha az utóbbi könyvére gondolunk.

– A Megelőzni a jövőt című könyvet nem véletlenül a fiaimnak ajánlottam, mert azokat a feljegyzéseket, publicisztikákat a jelenkor problémái és a jövőtől való félelmek ihlették. Egy írónak muszáj választ adnia arra, mit gondol az államról, a bűnről, a barátságról, a társadalmi közönyről, a hitről, a befogadásról, a kirekesztettségről vagy éppen a menekültekről. Író nem tud elbújni a hatások elől, amelyek nap mint nap érik. A Lángoló nyaramban is ugyanezekkel a problémákkal foglalkozom, de már ifjúsági regény formájában, a fiatalok nyelvén, egy szerelem történetébe ágyazva. S bár huszonöt könyvet írtam, ez az első, amelyikkel elégedett vagyok.

– Huszonnéggyel pedig elégedetlen?

– Mindegyikben találok olyat, amit ma már másként írnék. Persze, tudom, ez nem lehetséges, mint ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a bennük lévő hibákat sokszor csak én veszem észre.

– De miért éppen a Lángoló nyarammal elégedett?

– Lehet, hogy ez is csak egy öregember hangulatváltozása miatt van így, de ezt a könyvet minden este újra és újra olvasgatom; és látom benne, hogy igen, itt vagy ott például jól megfogtam a migránsproblémát, az arab–európai konfliktust; máshol meg talán jól a testvérháború, a gyűlölet fogalmát; vagy éppen azt a különbséget, ahogyan egy dán lány és egy magyar fiú látja a világot.

– Azért nem lehet könnyű úgy mesélni, hogy közben arról a valóságról ír, amelyben mindenki másként magyarázza a saját vagy vélt igazát.

– Ezek a regények kicsit olyanok is, mint a tanmesék. Persze szórakoztató tanmesék humorral, iróniával vagy éppen szlenggel. Ami pedig az írás legmélyebb rétegét illeti: minden mondatomban benne vagyok gyerekkorom minden traumájával. Mert olyan gyerek nincs, akinek ne lennének sérülései. Mindenkinek más és más: a szüleik elváltak, csúfolták, megverték, kiközösítették őket, nem viszonozták a szerelmüket. Az én feladatom úgy írni ezekről, hogy mindenki megértse a lényeget, és segítsen a lelki problémák feldolgozásában. A Lángoló nyaramban ezért is írok olyan sokat például a szexualitásról. Mert a problémákról merni kell nyíltan és őszintén beszélni, különben később sok galibát okozhatnak, beteggé is tehetnek. Ráadásul nemcsak egy embert, de a társadalmat is képesek megbetegíteni.

– Na, tessék, a végén még kiderül, hogy Nógrádi Gábor valójában egy lánglelkű forradalmár, aki a gyermekirodalomba menekül.

– A hetven évem alatt túlságosan is sok mindent át- és megéltem már. Egyvalamire azonban még ma is teljes szívemből vágyom. Arra, hogy egyszer végre boldog és harmonikus országban éljek. Olyanban, ahol mindenki tudja, mi a dolga, ahol erős a szolidaritás. Olyan országban, ahol a szegények nem nyomorognak, és ahol a gazdagok nem szednek le minden habot; ahol mindenkit felemelhet az oktatás, működik az egészségügy, és ahol nincsenek éhező gyerekek. Ezért is írok egyre hevesebb lendülettel mindarról, amivel a mindennapjaimban találkozom. Nincs vesztenivalóm. Sőt egyre több a mondanivalóm.