Eljött értük a haza

A film valódi történetet dolgoz fel. 1940 májusában a németeket a könnyű siker esélye fogadta a franciaországi Dunkerqueben: csak le kell mészárolni az ellenséget – hiszen menekülni nincs hová: vagy a tenger hullámaiba, vagy az ellenség karjaiba futott, aki megpróbálta. A brit hadvezetés úgy számolt, hogy a katonák hazaszállítására induló rombolókat az ellenség bizonyosan lebombázza, a legjobb esetben is csak 30-40 ezer katonát sikerülhet a tengeren át hazamenekíteni.

A film három síkon játszódik: ott vagyunk a közlegények között a parton; a brit légierővel repülünk, akik a német bombázókat próbálják hatástalanítani; s együtt hajózunk az angol civilekkel.

Mert a Dunkirk igazi ereje az emberi összefogásban mutatkozott meg: megannyi brit hajó indult neki az egynapos útnak, hogy kimentsék a francia partról honfitársaikat. A felmentő seregben akadt halászbárka, turistákat szállító hajó, jacht, komp, folyami gőzös. Végül 338 ezer embert menekítettek ki.

A Dunkerquenél történtek végül – bár katonai vereségként értelmezhetőek – újult erőt kölcsönöztek a briteknek, akik ezután még nagyobb összefogással küzdöttek a háborúban.

A földi poklot bemutató film egy pillanatra nem enged: nincs megállás, sem pihenő, a feszültséget végig fenntartja a rendező és a remek színészek együttese, akik közül egyikük sem főszereplő, mindannyian ugyanolyan fontosak.

Nagyszerű Tom Hardy a vadászpilóta szerepében, szinte végig csak a tekintetével kommunikál; Marky Rylance, aki a fiával és annak barátjával hajón indul a lehetetlen küldetésre; Kenneth Branagh az emberei életéért küzdő parancsnokként – és a sok-sok nevenincs katona, akik az evakuálás előtt egyre mélyebbre süllyednek a reménytelenségbe.

A Dunkirk minden bizonnyal szerepel a következő Oscar-gálán. Megérdemelten. Az egyik legjobb háborús film, amit láttam.