Nem csak nőknek

A szerelemlabda magasra dobható, s a könnyfakasztóan unalmas gegek tárháza is végtelen – pláne, ha vállaltan nem és/vagy kor szerint szelektálnak a témaválasztásnál. Így csak mérték és jó ízlés kérdése, mennyire sikerül mindezt humorral, ömlengő giccs nélkül vászonra vinni. Aurore elvált, a lányait egyedül nevelő, két lábbal a földön álló – még inkább csetlő-botló – nő, akinek az élet egyéb téren sem osztogatja a kegyeit: nemrég a munkáját is elvesztette. Ahogy múlnak az évek és kopnak a bájak, egyre nehezebb megkapaszkodnia – pincérnői állásából kiöregedve épp a takarítás felé kacsingat. Amikor váratlanul kiderül, hogy hamarosan nagymama lesz, hirtelen összetalálkozik fiatalkori szerelmével. Ekkor Aurore elhatározza, hogy a kezébe veszi saját életét. Úgy dönt, most jött el az újrakezdés és a szépséghurkákon fodrozódó miniszoknya ideje.

Az Ötven tavasz hétköznapi hősei elsősorban hősnők: a tinitől az idősotthon szerelemre éhes vampjáig végül minden korosztály vidám, reményt és boldogságot sugárzó életre kel. A hétköznapi életből jól ismert klisék mentén haladó történet tartja az egyensúlyt a vaskosan közönséges és a frivol, játékos humor közt, habár kétségtelen, hogy a film nem sikerült az előbbitől sem mentesre. A klimaxos hőhullámoktól gyötört, időnként melltartóra vetkőző hősnő magánszáma a férfi nézőket öntelten harsány hahotára fakasztja.

Ám velük is legyünk elnézőek: valami ürüggyel a potenciazavarral küzdő, az érzékenyítésre kevéssé fogékony, levitézlett exmacsókat is bent kellett tartani a nézőtéren.