Törött szárnyú lelkek - Vásáry Tamással beszélgetett Borzák Tibor

– Nem is egyszer találkoztam Lady Dianával. Londonban több koncertemet megtisztelte. Ilyenkor a fellépések után alkalom nyílt rövid diskurzusra is. Egyszer szóba hozta az édesanyját, aki szintén zongoraművész volt. Megkérdezte, hogy ismerem-e. Sosem hallottam róla, vallottam be őszintén – ő pedig nevetett rajta. Károly herceggel hosszabb beszélgetéseket is folytattam. Budapesten jártában kétszer is meghallgatott, a nagykövetségen odaült mellém és közelről nézte, ahogy zongorázom. Aztán találkoztunk Londonban, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára rendezett gálán, ahol Chopint és Lisztet játszottam, Jeremy Irons pedig egy Márai-verset adott elő magyarul. Vele már korábban megismerkedtem.

– Mikor?

– A gyertyák csonkig égnek (szintén Márai) színházi változatában láttam Londonban. Húsz év filmszínészi múlt után ezzel tért vissza a színpadra, tele voltak vele a lapok. Kétszer is megnéztem. Másodjára felkerestem az öltözőben. Mivel az előadáson Chopin-dallamok csendültek fel, egyik Chopin-lemezemet vittem neki ajándékba. Azt hittem, összetörnek a bordáim, úgy magához szorított. Elmesélte, hogy amikor legutóbb Pesten forgatott, eljött egy koncertemre. A menedzserem mondta is akkor, hogy a második sorban ül valaki, aki nagyon hasonlít a világhírű színészre. Hát mégis ő volt az! Lám, létezik olyan barátság is, ami két ember közt már akkor megszületett, mielőtt megismerték volna egymást. Erről írtam egy novellát, és elküldtem neki. Azóta többször találkoztunk. Megosztotta velem a titkát: annak köszönheti a gyors karrierjét, hogy soha nem félt senkitől. Ezzel én is így voltam. Hadd meséljek el egy vicces-kínos esetet. Lisszaboni ismerősöm a valamikori olasz király mellé ültetett a vacsoraasztalnál. Milyen érzés exkirálynak lenni? – kérdeztem tőle barátian, aminek hallatán mindenki rémületbe esett, hogy lehetek ilyen udvariatlan. Az exkirály pedig boldogan válaszolt, alig akarta abbahagyni. Örült neki, hogy végre valaki nem tartotta ezt tabu témának.

– Sokszor a legnagyobbak a legközvetlenebbek. Nincs miért tartani tőlük, de ezt nem mindenki gondolja így. Ön tapasztalt ilyet?

– Méghozzá a családban. Egyik unokahúgom sose mert odajönni hozzám. Amikor megjelent a könyvem, összeszedte minden bátorságát és dedikáltatta. Ezen még az édesanyja is csodálkozott. Most mondja meg: kell tőlem félni?

– Egyáltalán nem. Ha nem kezd mesélni Dianáról, először azt kérdeztem volna, hogy mikor állt legutóbb fejen.

– Negyedórával a találkozásunk előtt! A jóga 1958 óta része a mindennapjaimnak, csak akkor marad el, ha éppen úton vagyok. Annak idején tanfolyamra jártam, a gyakorlatokat a kalandos körülmények közt Magyarországra kerülő indiai Selvarajan Yesudian könyvéből sajátítottam el. Aztán egy időre abbahagytam. Svájcba emigrálásom után kezdett beindulni a karrierem. Gyenge alkatú voltam, folyton betegeskedtem, és hogy bírjam a stresszel teli koncertezést, valamit tennem kellett. Az orvos azt mondta: jógázzak. Yesudian könyvét ajánlotta. És micsoda véletlen, akkor már a mester is Svájcban élt. Hát így kerültem ismét kapcsolatba vele, de végül a fogadott fiánál kötöttem ki, mert ő közelebb lakott hozzám.

– Órákig hallgatnám a történeteit! Viszont beszélgetésünk apropója most az, hogy nemrég megkapta a Magyar Szent István-rendet…

– Fel is hívott egy fiatal kollégám, hogy most már rendes ember lettem.

– Az indoklásban az áll: „ifjú titánból lett rajongással körülvett érett művész és bölcs mester”.

– A Zenén túl című előadásaim során zongorázok, dirigálok és beszélek is. Erre még a kilencvenes évek elején vett rá az MTV akkori szerkesztője, Várbíró Judit, tulajdonképpen a Leonard Bernsteinéhez hasonló sorozatot készítettünk. Megjegyeztem, erre nagyon sokat kell készülni, de az ő elképzelése az volt, inkább a saját gondolataimat mondjam. Mindig két zeneszerzőről beszéltem, elsőként a sikertelen Schubertről és a mennyekig emelt Mendelssohnról. Eszmefuttatásaim filozofikus mélységet érintettek, talán ezekre gondolván neveznek engem bölcs mesternek.

– Megosztott a művészvilág, sok balhé van a díjak körül is. Önt érdekli, hogy milyen kormány adja?

– Felhívtak a Miniszterelnökségről, hogy elfogadom-e a kitüntetést. Semmi okom nem volt ellene tiltakozni. Ez a legmagasabb állami elismerés, megtiszteltetés számomra, hogy birtokolhatom.

– Alapítványa is van. Miért hozta létre?

– Huszonéves lehettem, amikor atyai barátom, Tóth Aladár zenetudós a gyerekkoromról érdeklődött. Szerettek a szüleim, jó sorom volt. Azért kérdezte, mert akiket tízesztendős korukig sok trauma ért, azok törött szárnyú lelkek lesznek. Persze léteznek ellenpéldák is, hogy csak Beethovent említsem, akinek sikerült erős emberré válnia, és művészetével a mai napig hatással tud lenni ránk. Nem volt kérdés számomra a hátrányos helyzetű gyerekek felkarolása. Egyszer csak beléptek a fiatalok az életembe. Az elmúlt hat évben legalább tizennégy versenyen zsűriztem. Fontosnak tartom, hogy ne csak a sikeres szereplőkkel foglalkozzam, hanem azokkal is, akik nem jutottak tovább. Azokat sem szoktam visszautasítani, akik külföldről vagy itthonról keresnek meg. A kérdésére visszatérve: a nyolcvanadik születésnapomon többek közt Balog Zoltán miniszter is köszöntött; nem újabb állami kitüntetést adott, hanem ösztöndíjat ajánlott fel. Mégpedig abban a formában, hogy én döntöm el, kit tartok rá érdemesnek. Mivel az alapítványom előzményeként működött a Közel Hozzánk elnevezésű önkéntes szervezet, amelynek vezetője egy gyermekvédelmi projekt keretében foglalkozott a hátrányos helyzetű, állami gondozott fiatalokkal, úgy gondoltam, őt nevezem meg támogatottnak. Joó Beatris ma már az alapítvány ügyvezető igazgatója.

– Mivel foglalkoznak?

– Egyik legfontosabb vállalásunk a mentorálás. Felkaroltuk a budapesti Cseppkő Gyermekotthon tehetséges fiataljait, azt szeretnénk elérni, hogy a nehéz életkezdésű gyerekek ne legyenek törött szárnyú lelkek. Fejlesztő foglalkozásokat tartunk, pedagógusokat vonunk be a feladatokba. Ennek anyagi hátterét pályázatokból, adományokból, támogatásokból teremtjük meg.

– Megint szóba hozta a lelkeket. Korábban azt nyilatkozta: „sok zongorista komoly pszichiátriai problémákkal küzd”. Ön is?

– Nem tagadom, Londonban pszichoanalízisre is jártam. A cinquecento (XVI. század) idején olyan sok zseniális festő létezett, hogy rettenetes lehetett akkoriban festőnek lenni. A klasszikus zenészre, zongoristára ugyancsak nagy teher nehezedik, hiszen a régóta halott művészek lemezeit is árulják, miközben tömegével jönnek a fiatalok, ráadásul fantasztikusan tehetségesek. Ennek persze örülhetünk, mindazonáltal sírhatunk, hogy meg tudnak-e majd maradni a pályán. Magányossá válik az ember. Nyolcévesen léptem fel először, meghaltam a félelemtől. Ez a félelem felnőttként is elkísért, akkor oldódott valamelyest, amikor elkezdtem vezényelni. Nézze meg Vladimir Horowitzot, Arthur Rubinsteint vagy Szvjatoszlav Richtert, mindannyian pszichotikus zavarokkal küszködtek. Egyébként azonnal megállapítom valakiről, ha zongorista, mert feltűnően egészségtelennek néz ki. Magamat is beleértve persze. Kodály Zoltán javasolta, hogy járjak uszodába. Fiatalon ugyanolyan érzékeny és gyenge szervezetű volt, mint én. Aztán egész életében sportolt, idős fejjel is törődött a testével. Télen-nyáron a szabad ég alatt úszott. Én kitartok a jóga és a meditáció mellett, naponta három órát áldozok rá, esténként pedig gyalogolok egy kiadósat.

– Még mivel telnek a napjai?

– Szorgalmasan írok. Létszükségletemmé vált. Visszaemlékezéseim eddigi két kötete (négy könyv), az Üzenet már három kiadást ért meg. Soha nem gondoltam volna, hogy a polcon porosodó, háromezer oldalas kéziratom egyszer megjelenik. Aztán egy véletlen találkozásnak köszönhetően lett kiadó, kaptam egy nagyszerű szerkesztőt, és szerencsére olvasóból sincs hiány. Folytatom az életregényem, lesz még vagy kétezer oldal. Lehet, hogy kevés is lesz, mert annyi mindent el akarok mesélni.