Vidámság keserűséggel

Százhatvanegyezer forint bruttó: ennyi pénzt visz haza havonta Fajta Csabáné Mária – több mint húszévi munkaviszonnyal a háta mögött, négy műszakos beosztással.

Örülhet, mert művezetőként senki nem kap nála többet annál a textilipari cégnél, ahol dolgozik, miközben az „egyszerű” szakmunkások havi fizetése bruttó 128 ezer.

A nyolcórás műszakban 20 perc ebédidő jár, háromszor kimehetnek cigarettázni, vécére bármikor. Nagy szó, mert itt le lehet állítani a gépeket – ám ahol futószalag mellett dolgoznak, ott egy másodpercre sincs szünet. Máriáék súlyos sörsátrakat és malomzsákokat szőnek, átlagosan napi ezer kilogrammot emelnek.

– Húsz év alatt jelentősen romlott a helyzet. Hatalmas a munkaerőhiány, akik még állják a sarat, őrületesen túlterheltek. Ezért egyre több a munkahelyi baleset, a fáradtság miatt sok az elesés, a bokaficam, többen el- vagy levágják az ujjukat a selejtvágóval. Próbálunk új munkaerőt felvenni, de olyanok jelentkeznek, akik egyszerű kalkulátorral sem tudnak számolni, míg mások a nevüket is alig tudják leírni. A dolgozók négyötöde nő, s már 30 éves koruk körül kezd romlani az egészségük.

Egy hónapja két kedvezményt is bevezettek a cégnél: ha valaki négy hónapig nem megy táppénzre, 10 ezer forint bónuszhoz jut, s amelyik kolléga olyan munkaerőt hoz, aki legalább fél évig nálunk marad, 50 ezres juttatást kap – mondja Mária.

A Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezetének sport- és egészségnapján beszélgetünk. Az ország minden tájáról érkezett férfiak és nők keményen megdolgoznak a napi betevőért. A vegyipari munkások átlagéletkora 62 év, és nem is várnának mást, mint egy kis elismerést és megbecsülést. Különösen a nők, akik ma is megtapasztalják a hátrányos megkülönböztetést. Márián kívül a nevét és az arcát senki nem merte vállalni, félnek a következményektől.

– Nincs veled semmi baj, csak annyi, hogy nő vagy: ezt az egyik főnököm mondta évekkel ezelőtt, de szerintem azóta is ugyanezt gondolja – mondja egy középkorú asszony, akit nevezzünk Eszternek. Csaknem 30 évvel ezelőtt a férje egy hónappal korábban helyezkedett el ugyanannál a cégnél. Öt év múlva Eszter fizetése ötödével volt kevesebb, mint a párjáé, ugyanazért a munkaért.

Állítja: ez ma sincs másképp.

Bárkivel váltottam szót, mindenki egyetértett abban: egy a nőnek kétszer annyit kell letennie az asztalra, hogy bizonyítsa az alkalmasságát.

A munka mellett a házimunka és a gyereknevelés is rájuk hárul.

Az egyik cégnek van olyan telephelye, ahol négyóránként mehetnek vécére a nők. Egyszer az egyikük rosszul lett, kiderült, hogy súlyos veseelégtelenséggel küzd. A diagnózisa után több kolléganőjét is megvizsgálták, a legtöbbjüknél találtak valamilyen veseproblémát. Mégsem történt semmi, változatlanul négyóránként mehetnek ki. A vesebetegség gyakori gond a szalagmunkát végző nőknél.

Akad olyan munkahely, amelyik nemsokára dohánymentes lesz – hivatalosan a dolgozók egészsége érdekében.

A valóságban azért, mert kevés a munkaerő, és nem lehet egy-egy ember cigarettája miatt leállítani a futószalagot. Igaz, a dohányosok eddig is csak egyszer mehettek ki rágyújtani, de legalább ott volt a tudatukban, hogy egyszer azért lehet. Hogy milyen stressz, szorongás és indulat lehet az „újítás” következménye, az senkit nem érdekel.

A legtöbb vegyipari dolgozó 50 év körüli. Nem jelentkeznek a fiatalok, vagy ha mégis, nem sokáig bírják a kemény fizikai munkát.

Valaki elmesélte, hogy cukorbeteg, pontos időközönként injekcióznia kell magát, de a csoportvezető nem engedte el a szalag mellől. Ő akkor csapot-papot otthagyott – nemsokára kirúgták, végkielégítés nélkül.

A szakszervezetek szerepe egyre fontosabb. Nélkülük gyakorlatilag semmi esélyük a munkavállalóknak.

A rendezvényen nyoma sincs annak, milyen fizikai és lelki nehézségekkel kell naponta megküzdeniük a vegyiparban dolgozóknak. Van itt főzőverseny, focimeccs, koncert, gyerekprogram, önfeledt lazulás. És még figyelnek is rájuk: bárkinek megmérik a vérnyomását, a csontsűrűségét és a vércukorszintjét. Kígyózó sorok állnak: az itt lévők többsége csak akkor megy orvoshoz, ha már elkerülhetetlen.

A társaság vidám, mégis némi keserűség ül az arcokon.