F. Tóth Benedek: Piszkos Fred mosolya

Gondosan válogattak, mert színdarabnak szívekhez kell szólnia, másrészt annak olyannak kell lennie, amelyik nem igényel nagy színpadi látványosságot.

Faluhelyen, a községekben, ha volt is kultúrház vagy téeszétkező, többnyire szerény kelléktárban gondolkozhattak. A komoly, súlyos drámákat mindjárt el is vetették, a szerző neve hangozzék bár oroszosan is; a nyugatias hangzású írók témái között akadt pedig ugyan olyan, amit megtűrt az állami kultúrpolitika, de a művészek ezúttal inkább nevettetni akartak. Szórakoztatni a népet, feledtetni velük mindent, ami bánatként nyomhatta lelküket. Azt szerették volna, hogy örüljön minden férfi és asszony, idős és fiatal. Arra vágytak, hogy a nézők az előadás végén ne csak azért üssék össze tenyerüket, mert az szokás meghajlásnál, hanem lelkük mélyéről szakadjon fel a mosoly. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy a ponyvairodalomba száműzött, ám éppen ezért milliónyi lelkes olvasóra találó, szomorú sorsú Rejtő Jenőtől kölcsönöznek kétórányi boldogságot, és a színpadon keltik életre Piszkos Fred történeteit.

Az utazó társaság kreatív színpadi látványvilágban gondolkozott. Mert bármennyire kicsiny is egy falusi kultúrház nagyterme, és bármennyire mostohák is a technikai lehetőségek, néhány jól irányzott reflektorral olyan fény-árnyék világot lehet varázsolni bármilyen térbe, hogy a néző, megfelelő színészi játék és rendezői instrukció mellett, könnyedén bele tudja képzelni magát bármilyen környezetbe, legyen az sivatagi, nagyvárosi mulatós vagy kávéházi hangulat. S hogy a helyiek érezzék is a törődést, már amennyit egy fővárosi színház társulata adni képes művészileg, a színészek öltözetét sem tervezték bonyolultra. Ennek megfelelően mindenki, aki fellépett, álarcot kapott, szerepének megfelelő, stilizált maskarát.

Ám, hogy még ennél is emlékezetesebb művészi nyomot hagyjanak maguk után, úgy döntöttek, egyikük sem szólal meg a színpadon. Hangjukat, párbeszédeiket előre felveszik, magnószalagra rögzítik, és az előadáson, az álarcok mögé bújva csupán eljátsszák szerepüket. Olyan lesz ez, mint a némajáték, zenei aláfestéssel, vagy olyan, mintha a színészek önmagukat szinkronizálnák.

Élő, egyenes adásban.

A próbák jól sikerültek, a társulat tagjai elégedetten ültek autóba. Művészi képességük és tudatosságuk repertoárját felvonultatva léptek a nagyközség kultúrházának kicsinyke nagytermébe. Még jó, hogy a rendező, aki korábban személyesen tartott itt terepszemlét, felkészítette őket a szerény körülményekre, néhány művészből azonban így is kiszakadt egy jajistenem. A kultúrfelelős szobája viszont barátságos öltözőnek bizonyult. A művészeket pogácsa, pálinka, bor és némi bambi várta, és ki-ki kedve, kapacitása és teherbíró képessége szerint vendégül is látta magát.

A kicsinyke nézőtér zsúfolásig megtelt.

A helyi hierarchia szerint. A község vezetője, felesége és fia az első sorban kapott helyet, és ahogy nyúlt a terem, egészen a hátsó falig, úgy préselték be magukat a kucsmás, csizmás bajszos urak, kendős asszonyok, akik kiöltöztek ugyan szép ruhába, kelletlenül fészkelődtek szűk székeiken. A kultúrfelelős elégedetten nézett szét a teremben, s bár gyakran rá kellett szólnia a hatalmi szóval kivezényelt hátsó sorok népére, a nézőtér elcsöndesedett, mire a lámpát lekapcsolták, és az előadás elkezdődött. Pisszenést sem lehetett hallani, amikor kattant a reflektor gombja. A sötétben fénypászma suhant, a színészek álarc mögül pislogtak, hangjuk recsegve szólt a hangfalakból.

Utólag elemezve a történteket, sem a művészi koncepcióra, sem a színészek játékára, de még csak a közönség hozzáállására sem lehet azt mondani, hogy ez okozta volna a tragédiát. Alighanem vannak olyan napok, amikor a legjobb szándék és akarat ellenére sem működik semmi. Azt már az első felvonás alatt is sejteni lehetett, hogy ez a darab itt nem lesz siker. Eltekintve ugyanis a faluvezető időnkénti kuncogásától, a nézőtéren ülők némán révedtek a fénybe.

Arcukon se mosoly, se cinkos szemvillanás, torkukon nem gurult kacaj. Mintha ők is, akárcsak a színészek, álarcot viseltek volna. Nem voltak szomorúak, sem bánatosak, s még csak az unottság fintorait sem lehetett rajtuk felfedezni. Jelen voltak, és mégsem. Nézték az előadást, de mégse. Pedig Piszkos Fredék megfeszültek a színpadon, minden poén ütemre ült.

A kínos csöndnek a szünet vetett véget.

A színészek levonultak az irodából átalakított öltözőbe, a nézők kivonultak az előtérből kialakított büfébe, és amikor a második felvonás első pillanatában felkapcsolták a reflektorokat, a nézőtéren mindössze a község vezetője, annak felesége, valamint a nyakkendőt nehezen viselő fiuk ült. Még szerencse, hogy a színpadon álló színészek maszkot viseltek, mert így nem látszott, hogy bár a hangszórókból recsegve szólt hangjuk, némán pislogtak az álarc alatt. Poénokkal teletűzdelt párbeszédeiket a falak még akkor is visszaverték, amikor a művész urak és hölgyek levették álarcaikat, és mozdulatlanul, csukott szájjal álltak a színpadon. Egyikőjük még a maszkját is földhöz vágta dühében, mire a község vezetője hangosan felnevetett, mondván, ilyen művészi élményben már régóta nem volt része. Szívében hálát érzett, lelkében nyugalmat. Rajongott Rejtőért és hőseiért.

Piszkosul szerette Fredet.