Nem nézek hátra – Nádas Györggyel beszélgetett Karácsony Ágnes

– Volt bármikor is névjegykártyája?

– Nem sokszor. Először még a nyolcvanas években.

– Mit írt rá?

– Nádas György – munkás.

– Ugrat?

– Szoktam én ilyet? De tényleg másoltam akkor a „korszellemet”.

– Amennyiben?

– A szocializmus választási rendszerében csak munkásokra lehetett szavazni. A jelöltek neve mellett ugyanaz szerepelt: munkás. Fock Jenő – munkás. Kádár János – munkás. Valójában pártmunkás volt mind. Gondoltam, én is munkás leszek – heccből. Már dübörögtünk Markos Gyurival a Mikroszkóp Színpadon meg a Rádiókabaréban, megengedhettem magamnak a lazaságot. Máskülönben Marton Frigyes, a Mikroszkóp igazgatója szinte kötelezővé tette, hogy farmerban járjak, és ne vágjam le a loboncos hajamat.

– Merthogy?

– Így legalább egyvalaki kilógott a színházából, ahol majd’ mindenki párttag volt. Én lehettem a „fésületlen ellenzék”.

– Egyszer, jó régen volt, interjút készítettem Boncz Gézával. Beszélgetésünk előtt átnyújtotta a névjegyét. Titulusát így határozta meg rajta: „okleveles Boncz Géza”. Mondta is szellemesen, hogy „foglalkozásszerűen űzi az okleveles Boncz Gézát”.

– Ráismerek…

– Szóval rákérdeztem Boncznál, mi a baja azzal a szóval, hogy humorista. Azt válaszolta: a humorista a humor „kicsinyítőképzős alakja”.

– Hiányzik az életemből Géza. Húsz évig dolgoztunk együtt, ő volt az egyik legjobb barátom. Szerintem sincs olyan, hogy humorista. Kellér Dezső, Salamon Béla, Királyhegyi Pál, Nagy Endre, Marton Frigyes, Árkus József, Peterdi Pál – és nyilván még sorolhatnám a neveket, a magyar kabaré elődeit és utódait – írók voltak frenetikus humorral. Én is voltam ez-az. Műsorvezető, parodista, zenész, kabarészerző, színdarabíró, még a Tanács mozi üzemvezetője is a nyolcvanas évek legelején.

– És ma mit írna a névjegyére?

– Csak a nevemet.

– Legyen elég ennyi?

– Hát nem? Amúgy abban mindig elég határozott voltam, mi legyen belőlem. Vagy mi ne.

– Nem lett színész.

– A színpadon kellene valamit csinálnom, eleinte csak ennyit tudtam. Eredetileg – vagy jó ég tudja, mikor – zenész akartam lenni, de rájöttem, ahhoz állandóan gyakorolnom kéne, amit a lustaságom tilt.

– Viszont felvételizett a színművészeti főiskolára. Harmadszorra fel is vették a zenés színészosztályba.

– Fél év múlva pedig otthagytam a főiskolát. Gálvölgyi János épp nemrég mondta, mennyire haragudott rám, amiért kiiratkoztam onnan.

– Miért jött el? Zavarta valami?

– Legfőképpen önmagam. Pontosabban: bekerültem a táncos-zenés osztályba, majd megnéztem Carlos Saura Carmen-filmjét és Bob Fosse musicaljét, a Mindhalálig zenét. Beláttam, ez nekem nem menne, ezt senki sem képes megtanítani, nem is tudnám megtanulni. Visszatértem oda, ami már ment, a kabaréhoz. Akkor már egy éve a Mikroszkópon szerepeltünk Markos Gyurival. 1982 augusztusában szerződtetett minket Marton Frigyes – pár pillanattal Hofi távozása után. Az űrt, amit maga után hagyott, Marton velünk akarta kitölteni.

– Sikerült?

– Meg sem próbáltuk. De mert újak voltunk, a ’82-es Humorfesztivál felfedezettjei, már csak kíváncsiságból is dőltek a nézők.

– Markossal tíz év elteltével váltak szét. Egymásra untak?

– A helyzetre untunk rá. A Humorfesztiválra még a Solaris együttessel neveztem: Záray Márta Homokóra című dalát adtam elő különböző stílusban, Cseh Tamás, Varga Miklós, Hernádi Judit és mások énekmodorában. A zenés paródiával bekerültünk a középdöntőbe. Ám a Solaris hátralépett, mondván, nem akarnak második Sas Józsi lenni. Abban az időben basszusgitároztam is egy zenekarban, ugyanitt énekelt Markos Gyuri. Kérdeztem tőle, társulna-e velem a Humorfesztiválra.
Döntősök lettünk A kőbe zárt lélekkel, amellyel Hugyos Józsi figurája is megszületett.
Egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy hosszú időre meghatározó hatása lesz az egésznek.
Száguldás volt az a tíz évünk, a végére belefáradtunk. Más a habitusunk is. Gyuri zárkózott volt, katonás. Én tizenhattal vagyok fiatalabb nála, úgy éltem akkor – még utána is sokáig –, hogy „gyere, haver, faljuk föl a világot, merüljünk el az éjszakában”.

– Különbözőségük is a humor forrása volt.

– Igaz, a színpadon erősítette is egymást a különbözőségünk, a magánéletben azonban nem tudtunk mit kezdeni vele. Van, hogy a humor nem oldja a feszültséget. Én azt kifogásoltam Gyuriban, ő miért nem lazább, ő meg azt vágta a fejemhez, miért nem vagyok fegyelmezettebb.
Külön folytattuk. Idővel Gyuri lazult, én mértékletesebb lettem, egymáshoz változtunk, és így már jól működtünk együtt öt éve, amikor kitaláltam, legyen Markos–Nádas jubileumi műsor: a harmincadik évfordulónkra frissítettem a régi jeleneteinket. Egy estére terveztük az előadást, hat telt ház ment belőle a hétszáz férőhelyes RAM Colosseumban. Majd hamarosan számot vetettem az életemmel ötvenévesen, hogy tulajdonképpen ennyi volt benne, szép ez a fél század, bírtam volna többet is, de az élet nem bír engem.

– Komolyan beszél?

– A legkomolyabban.

– De mi történt?

– Nem tudtam nevetni magamon. Kis időre visszamentem a Mikroszkópra, amikor Sas Józseftől elvették a helyet. Aztán 2012-ben mindannyiunktól elszedték. Selmeczi Tibortól, Verebes Pistától, tőlem. A Fővárosi Önkormányzat a Thália Színházhoz csatolta a Mikroszkópot, és szélnek eresztették a társulatunkat. Semmi jövedelmem nem volt. Reggel felkeltem, ültem egyedül a házamban, amelyen svájcifrank-alapú hitel volt, és estig vártam, hogy valaki rám csörögjön, hívjon dolgozni, vagy csak érdeklődjön, hogy vagyok. Nem szólt a telefonom, és nem én állítottam némára.

– Kérhetett volna segítséget ön is valakitől, nem?

– Kitől? Mindenki a saját túléléséért küzd. Akinek elviszik a házát, a kocsiját, alkoholista lesz vagy öngyilkos. Ha életben marad, megbolondul. Én éppen kezdtem belegondolni, milyen fényes jövő vár rám, ismét anyukámmal lakhatok a másfél szobás lakásban. És akkor vadidegen telefonszám hívott a nyugdíjasexpó kapcsán, hogy szeretné, ha én reprezentálnám a cégüket a standjuknál. Három hónap múlva megkértem a hívó kezét, feleségül vettem, és felnéztem az égre: édes istenem, akkor hát kezdjük újra ötvenévesen. Másként látom a világot, mint előtte. Boldog vagyok.

– Elrendezte a múltját?

– Nem nézek hátra, nem számolom a veszteségeimet, nem jajgatok a sérüléseimen. Többet adok az emberi kapcsolatokra. Én sem tudtam, hogy ilyen lehetséges. Feleségem ötlete volt az is: édesapám, Nádas Gábor szerzeményeiből legyen egy önálló műsorom. Járom az országot, sokfelé hívnak, éneklem a papa számait. Fiatalon nem igazán voltam nyitott az olyan szentimentális melódiáira, mint a Kicsit szomorkás a hangulatom és Engem nem lehet elfelejteni. Most már átérzem a dalait.

– Jó egy éve felfigyeltem a Klasszik Rádió délutáni új műsorára. Az Intermezzóra. Klasszikus zenék között beszélgetett vendégével a műsorvezető. Új rádiós hang volt – értő kérdésekkel, más megközelítéssel. Meglepődtem, amikor kiderült: ön az új műsorvezető.

– Nem nézte ki belőlem? Kösz! Tréfán kívül: Katona Klári egy beszélgetésünk után megjegyezte, milyen jó olyannal diskurálni, akit érdekel is, amit kérdez. Persze a Klasszik is a feleségem fejéből pattant ki. Olvasta, hogy a rádió műsorvezetői állást hirdet. Próbált rávenni, adjam be a szakmai életrajzomat. Ugyan már, feleltem, nem fognak komolyan venni, egy Nádas Gyurit a kabaréból? Feleségem megírta az életrajzomat, és beadta a jelentkezésemet. Két hét múlva a főszerkesztő hívott, üljünk le. 2016. szeptember 3-án volt az Intermezzo első adása. Most naponta 75 ezren hallgatnak. Egy év alatt a háromszorosára nőtt az ötórai sáv hallgatottsága. Nekem meg ez volt a legjobb lehetőség arra, hogy a jópofa Nádas Gyuri új hangot találjon, a Nádas Györgyét, és elégedett legyen.

– Nincs már Nádas Gyuri?

– Persze hogy van még. Szeretem is, ha Gyuriznak, és ha az utcán rám mosolyognak. Tudom, legalább abban a fél percben nem arra gondolnak, miből fizetik a csekkeket. De a Klasszik Rádióban nem beszélhetnék úgy: a mikrofonnál Nádas Gyuri, és önök mindjárt Bach h-moll szvitjét hallják.