Elmosódott angyalok

Ha az utat nem csupán tíz méterre lehetne belátni a téli ködtől, akkor sem biztos, hogy a tűzoltók nyugodt szolgálatra készülnének. Az elektromos töltőre kötött, üzemanyaggal, oltóhabbal és -porral, vízzel feltankolt, oxigénnel ellátott, indulásra kész menetkocsi mellett csizmák szárára tolt kantáros nadrágok várják, hogy riadó esetén beléjük ugorjon valaki. A polcon sisakok sorakoznak, és mindenféle személyes eszköz, amit a tűzoltók oltáshoz visznek magukkal.

A látogatónak a soltvadkerti önkormányzati tűzoltóállomáson joggal támad az az érzése, hogy itt minden kéznél és lábnál van, de a helyiség mégsem az előírások szerinti rendtől lesz emlékezetes, hanem a falak között megülő csöndtől. A csönd ugyanis azt jelenti, minden rendben van, most éppen senkit nem kell kihozni égő házból, üzletből vagy irodából; a múzeumi nyugalom azt üzeni, hogy senkit nem kell kivágni sehonnan, sem összeroncsolódott járműből, sem rádőlt fa alól. Ami azonban elgondolkoztató: a rend és a csönd minden alanya, darabja és tárgya riasztásra vár.

Ezen a péntek estén a tűzoltók, önkéntesek és hivatásosok most mégis más miatt izgatottak. Vendégük érkezik. Nem is akárki. Összegyűltek hát a környező településekről. Jöttek például Szabadszállásról, Kecelről, Kiskunmajsáról, Császártöltésről, Imrehegyről, Akasztóról, csak azért, hogy meghallgassanak valakit, akivel munkájuk során amúgy sokszor, talán túlságosan sokszor is találkoznak, de vonulás után, munkájuk végeztével szinte soha. Mert a tűzoltók életének van egy meghatározó és örökös szereplője. Mindig ugyanaz, és mégis mindig más. Többnyire névtelenek ők. Legyenek nők, gyerekek vagy férfiak. Ők azok, akikért és amiért a tűzoltók vonulnak. Ők azok, akiket menteni kell. S ha egy tűzoltó ment, a legkevésbé azzal foglalkozik, hogy ki az, akit biztonságba kell helyezni.

Ez amúgy kölcsönös: a tűzoltók a mentésre várók előtt legtöbbször csak elmosódott angyalok. És a legtöbb ember, ha felépülve kilép a kórház ajtaján, aligha gondol azokra, akik kihúzták őt a roncsok alól, kivitték az égő házból. Vagy ha gondol is, a tűzoltókat, utólag – eltekintve néhány esettől – soha nem keresi fel. Különös, ugye, de úgy tűnik, hálát érezni könnyebb, mint hálát mondani. Az igazsághoz, persze, az is hozzátartozik, hogy a legtöbb ember nem akarja – miért is akarná – újból átérezni azt a pillanatot, amikor életének fonala majdnem elszakadt. Nem akarja újból átérezni a fájdalmat, sem a kiszolgáltatottságot, amelyet akkor érzett, amikor, ahogyan és amilyen körülmények között rátaláltak. Vagyis ritka pillanat az, amikor valaki mégis úgy gondolja, hogy a visszajelzésre márpedig szükség van. A tűzoltók talán ezért is várják a pillanatot a soltvadkerti állomáson, mert olyasvalaki érkezik hozzájuk, aki egy tűzoltónak köszönheti az életét. Mert az a tűzoltó, István 1994. december 2-án este, a téli fagyban, amikor a hőmérők a legjobb indulattal is csak mínusz két fokot mutattak, jól végezte a munkáját.

A napkorong még egy órája sem bukott a horizont alá, amikor 1994. december 2-án, 16.46 perckor Szajolnál – emberi mulasztás, hibás és nem ellenőrzött váltóállás miatt – kisiklott a Nyíregyháza–Budapest között közlekedő gyorsvonat. Az óránként 110 kilométeres sebességgel száguldó szerelvény vagonjai egymásba rohantak, és a szajoli állomás épületébe csapódtak. A magyar vasúti közlekedés egyik legsúlyosabb balesetében huszonheten a helyszínen meghaltak, négyen a kórházban vesztették életüket, ötvenketten pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.

Faragó Ágnes a vonaton utazott. Hazafelé tartott Lajosmizsére. Pszichológusnak tanult a debreceni egyetemen, másodéves hallgató volt. A tragédiát túlélte, de ebben nagy szerepe volt annak a tűzoltónak, aki azon az estén rátalált. Akkor már egy órája a roncsok alatt volt – és további két és fél óra kellett ahhoz, hogy ki tudják onnan szabadítani. Végtagi fagyásokat szenvedett, számos csonttörése, belső vérzése volt. Műtétek sora várt rá, hosszú felépülés – amelynek végén elhatározta, hogy megkeresi a tűzoltót, aki mindvégig tartotta benne a lelket. Akkor még nem tudta, milyen nehéz megtalálni valakit, akinek talán emlékszik a nevére; akinek talán fel tudja idézni a hangját, hajának, szemének színét. De nem csak az vezérelte, hogy köszönetet mondjon. Azt érezte, muszáj vele találkoznia. Muszáj vele beszélgetnie. Muszáj elmondania azt, mit jelentett neki az, hogy nem hagyta elaludni; hogy nem hagyta magára. Ágnes később, a történtek hatására már a diplomamunkáját a tömegszerencsétlenségek lélektani hatásáról írta, most pedig, évtizedekkel később, pszichológusként előadás-sorozatot állított össze, és Marosi Antallal, egykori életvédelmi nyomozóval, haditudósítóval, ma is aktív önkéntes tűzoltóval elkezdte járni a tűzoltóállomásokat. Mert fontos, hogy az életüket kockára tévő tűzoltók visszajelzést kapjanak a munkájukról, a tapasztalatokat pedig be tudják építeni mentési programjaikba.

„Szavakkal nem leírható – mondja Ágnes az összegyűlt állomány tagjainak. – Amikor kijöttök, az maga a minden. Az maga a megnyugvás. Ezt tudnotok kell.” És bár a tűzoltók ezzel alighanem tisztában vannak, mentés közben éppen arra nincsen idejük, hogy végiggondolják munkájuk pszichológiai hatásait. Ráadásul, ha a legtöbb sérült szemében ők elmosódott angyalok, a tűzoltók között is sok olyan akad, aki képtelen felidézni azok arcát, akiket kimentett. Egy-két tekintet, mozdulat, hang vagy illat ugyanakkor képes olyan mélyen beleégni az ember emlékezetébe, amitől évekig, évtizedekig szabadulni sem tud. Ágnes éppen az ilyen helyzetek megértésében és feldolgozásában próbál segíteni. Ez ugyanis nem csupán abba az irányba tereli a figyelmüket, hogy a következő vonuláskor sokkal tudatosabban, felkészültebben, még körültekintőbben vegyenek rész a mentésben; de abban is segítségükre lehet, hogy az áldozatokkal megtalálják azt a megfelelő erejű közös hangot, amellyel esélyt adnak nekik arra, hogy túléljék a balesetet – és időben kiérkezhessenek hozzájuk a mentők, s megkaphassák a megfelelő ellátást.

Erre azért is szükség van, mert amikor egy tűzoltóállomás riasztást kap, az már önmagában is komoly stresszhelyzetet jelent. A hivatásos állománynak mindössze két perce van arra, hogy vonulásra készen álljon, az önkormányzatiak esetében nyolc perc a szintidő. Bács-Kiskun megyében hat hivatásos és kilenc önkormányzati tűzoltóság látja el a mentési feladatokat, mellettük negyven helyen önkéntesek segítik munkájukat. Soltvadkerten például tizenkét fő ad huszonnégy órás szolgálatot, s mivel az állomás önkormányzati, errefelé így néz ki számokban a riasztás: egy fecskendő, négy fő, nyolc perc.

A helyi tűzoltóság alkalmazottja Gáspár Gyula gépkocsivezető, de mint mondja: „Tegnap is tűzoltó voltam, és a legközelebbi vonuláskor is az leszek.” Merthogy minél kevesebben vannak egy állomáson, annál többfélét kell csinálniuk. Ám ezzel – azonkívül, hogy örülnének még négy tűzoltónak – nincsen bajuk. Ahogyan azzal sem, hogy a modern Mercedes esetkocsijuk mellett egy negyvenéves Mercedes 1113-as a tartalék autó. Ugyanis ez az olyannyira látványos jármű, amely 2017-ben éppúgy bevethető, mint amilyen volt 1977-ben, még tűzoltók toborzására is alkalmas volna. Hiszen ki ne akarna ilyen szépségen vonulni... De a tűzoltók a matuzsálem előnyei közé sorolják azt is, hogy ebben még minden szerkezet mechanikus, így nem romlik el rajta semmiféle számítógép, nem akadhat rajta össze semmilyen program – arról nem beszélve, hogy javítását két kézzel is el lehet végezni.

Faragó Ágnes időközben annak fontosságáról mesél, hogy bár az áldozatok sokszor csupán egyetlen fejlámpából áradó fényt látnak a tűzoltóból, de azt mindenkinek tudni kell, hogy a lámpa mögött és a lámpafény előtt is emberek vannak. Vagyis fontos az, hogy a tűzoltók szükség esetén beszélgessenek az áldozattal.

Még akkor is, ha ez kívülről nézve idegesítőnek tűnhet. Aki ugyanis kiszolgáltatott helyzetben van, ráadásul sérült, az minél előbb menekülni szeretne ebből a helyzetből. Éppen ezért akkor is türelmesen kell bánni vele, ha ötvenszer kérdezi meg azt, hogy mikor szedik ki őt onnan, ahol van. Ha ötvenegyszer kérdez, ötvenegyszer kell válaszolni, megnyugtatóan és kielégítően. A sérültek ugyanis könnyen pánikba esnek, ha nem kapnak választ, vagy valamiért az a képzet alakul ki bennük, hogy becsapják őket. „Egyetlen megnyugtató érintés és mosoly többet jelenthet ezer szónál, és nem csak az áldozatnak” – mondja Ágnes, és tudja, miről beszél. A tűzoltók, akik folyamatosan olyan helyszíneken dolgoznak, ahol nehezen vagy talán soha fel nem dolgozható emberi tragédiákkal találkoznak, fokozottan veszélyeztetettek. Ágnes ezért is magyaráz nekik a kiégés fokozatairól, ami amúgy minden szakmára érvényes és felismerhető. Ilyen a csalódás (nem ezt vártam, nincs sikerélményem), a realitás (csak annyit teszek bele a munkába, amennyi szükséges), a fásultság (elvégzem, de minek, és fizethetnének jobban is), az ingerültség (mindenre feszülten reagálok) és a testi-lelki tünetek (például emésztési gondok, verejtékezés, szexuális problémák). A tűzoltók amúgy, Ágnes szerint, nincsenek is olyan rossz helyzetben, hiszen az emberek alapvetően szeretik őket, szakmai megítélésük jó – így, ha egy tűzoltó ezzel a tudattal indul munkába, felvértezettebben nézhet szembe a problémákkal.

A tűzoltók figyelmesen hallgatják, hogyan közelítsenek egy könnyebben vagy súlyosabban sérült személyhez, milyen jelekre figyeljenek, amelyek életet menthetnek, de látszik, fejben – ahogyan most alighanem az olvasók is teszik – pörgetik a kiégés fázisait. Egyikőjük fel is teszi az egyik ide vonatkozó legfontosabb kérdést: a folyamat visszafordítható-e. Ágnes pedig bólint, és sorolja az ellenszerek listáját: humor, a történtek megbeszélése, rendszeres sportolás, hobbi, nyugodt családi háttér, elismerés, megbecsülés.

A tehetetlenség élménye azonban (hiába értünk ki idejében, mégis elkéstünk) képes rátelepedni a tűzoltókra is, de ezen meg a csapategység megőrzése, a közös munka pontos elvégzése segíthet, valamint az, hogy a tapasztaltabbak arra is figyelnek, milyen a rajtagok közötti kommunikáció. Mert Ágnes szerint egyáltalán nem mindegy, milyen szavakat hallanak az áldozatok, milyen stílusban zajlik a párbeszéd mentés közben. Ez ugyan magától értetődőnek tűnik, de azoknak, akik folyamatosan stresszhelyzetben dolgoznak, nem biztos, hogy ez az elsődleges szempont, amire figyelnek is. Sokszor ráadásul nem az eléjük táruló látvány miatt, hanem az azzal együtt járó hangok és szagok hatására – ez utóbbi amúgy érvényes az áldozatokra és a mentésben részt vevőkre is. Az érzelmek, az indulatok pedig sokszor nem is az adott helyszínen törnek a felszínre, hanem napokkal, akár hónapokkal később, akár a legváratlanabb szituációkban.

Finta Ádám szabadszállási tűzoltó alig múlt húszéves, de már pontosan tudja, mivel jár a munkája. A tapasztalatok alapján ez hatvan százalékban tűzesetet jelent, a fennmaradó rész műszaki mentés. De, ahogyan mondja, ha valaki tűzoltónak áll, előbb vagy utóbb az is szembejön, amit a legszívesebben elkerülne.

Ez mindenkinél mást jelent. Ellene csak úgy tud tenni, hogy mindig felkészülten indul mentésre. Ágnes pedig azzal igyekszik segíteni nekik, hogy lelkileg is felkészülten vonulhassanak egy-egy helyszínre. Mert ezeknek a fiúknak, legyenek idősek vagy fiatalok, minden mentés után újra és újra vissza kell térniük a tűzvonalba. Ha esik, ha tűz a nap, és akkor is, ha a ködben az orruk hegyéig sem látnak – és fogalmuk sincs, mi vár rájuk a ködön túl.


F. TÓTH BENEDEK
RIPORTJA 

UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI