A hét témája: Hátrányban a jövő

„A szellemi javakhoz való egyenlő hozzáférést csak az állam teremtheti meg, a régi rendszerben főként a lokális érdekek érvényesültek. Ezért is volt fontos az állami átvétel” – indokolta az iskolaállamosításról szóló kormányzati döntést 2010-ben Hoffmann Rózsa, az akkori oktatási államtitkár. Azt is hozzátette, hogy a NAT (Nemzeti Alaptanterv) és az állami iskolarendszer esélyegyenlőséget nyújt, mert központilag előírt tananyag van, amelyet minden gyereknek meg kell tanulnia. Lassan nyolc év telt el azóta, és a jó iskolák még jobbak lettek, a gyengébbek  viszont még inkább leszakadtak. Az okokat keresve számos tanulságra lelhetünk.

– Illúzió volt azt hinni, hogy az intézmények államosításával el lehet tüntetni a térségbeli különbségeket, a tananyag egyneműsítése pedig kifejezetten rossz döntés volt – állítja Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke. – A központosítással megszűnt a pedagógusnak az a lehetősége, hogy a diákoknak egyéni tanulási útvonalat dolgozzon ki, és eldönthesse, milyen módszerrel és tempóban haladjon az adott tananyaggal annak érdekében, hogy a gyerekek valóban hasznos tudásra tegyenek szert. Képtelenség, hogy ugyanazt a teljesítményt várják el egy szabolcsi faluban és egy Budán élő gyerektől. Ha a pedagógus a gyerek érdekében mégis eltér a központilag előírt tanmenettől, akkor megszegi munkaköri kötelességét. Meg kellene végre érteni, hogy a szegényebb térségekben élő családok nem tudnak olyan hátteret biztosítani gyermekeiknek, amely a jó iskolai teljesítményhez szükséges, az iskola pedig nem képes kompenzálni ezt a hátrányt. Ehhez rengeteg pénzre lenne szükség. És ha már arra sincs pénz, hogy a túlterhelt tanárok mellett segítő személyzet (pszichológus, szociális munkás, gyógypedagógus) dolgozzon, akkor legalább azt az autonómiát kapják vissza, hogy eldönthessék, hogyan tanítják a diákokat.

A mai magyar iskolakép a XIX. századi, ipari forradalom idején jellemző gyárak képét idézi: elöl a katedra, vele szemben a dolgozók. Vagyis az oktatás egyirányú.

Erre a megállapításra jutottak hazai oktatási szakemberek is egy decemberi konferencián. Az Oktatási jövőképek címmel tartott eseményen az is kiderült, hogy a jobban teljesítő országok jelene számunkra még a messzi jövő. Pedig – véli Radó Péter szakpolitikai elemző – amíg a múltról beszélve egymásra mutogatunk, a világ elmegy mellettünk. Csakis a jövőről kellene beszélnünk és vitáznunk.

Arató László pedagógus szerint a Magyarországon kialakult helyzet tyúk-tojás probléma: miért változzanak meg a tantermek, ha a Nemzeti Alaptantervben nyoma sincs például a csoportmunkának? És hogyan adaptálják a tanárok az újszerűbb oktatási rendszert, ha nincs rá terük? Amíg tehát az iskolaépületek is a múlt századbeli oktatáshoz nyújtanak teret, addig a tanulási folyamatot is nehéz másképp szervezni.

Komoly dilemma az is, hogyan engedjék be a jövőt – vagyis a különféle digitális eszközöket – az iskolákba. Az új digitális technika használata kétségtelenül nagy lehetőség. De akármit gondolunk is a témáról, az tagadhatatlan, hogy a mai gyerekek „digitális bennszülöttek”, vagyis életük fontos része a mobiltelefon, a tablet és a számítógép. Az internet segítségével kommunikálnak egymással, a világhálóról tájékozódnak, a gépen/géppel játszanak, monitoron olvasnak. Ez egy kívülálló számára akár ijesztő is lehet, de fontos tudni, hogy az oktatásban hasznos a digitalizáció. Ebben az új, digitális technikával átitatott világban pedig különösen elgondolkoztató, hogy a magyar gyerekek miért is teljesítenek rosszabbul a felméréseken. Ehhez ismerni kell a tesztet is, amely alapján ez az eredmény megszületett. A felmérés neve röviden: PISA.

A 2015-ös PISA teszteredményei közül az az egyik legelkeserítőbb eredmény, hogy problémamegoldásban a magyar gyerekek kifejezetten rosszul teljesítettek. És kik értek el jobb eredményeket? Azok a gyerekek, akik rendszeresen beszélgetnek szüleikkel, illetve azok, akik gyakran csetelnek telefonjukon, táblagépükön, egyszerre akár több emberrel is. Nem elhanyagolható eredmény, hogy az alkalmazkodásra való készségek így is fejlődnek. Vagyis a teszt rávilágít az örök kérdésre. Nevezetesen arra, hogy egy gyerek mivel jár jobban: ha bemagol minden évszámot, vagy inkább azt tanulja meg, hogyan kérjen segítséget, hol találja meg az információkat – például a világhálón.

A magyar oktatás ugyanakkor egyértelműen tényalapú, míg a PISA-teszteken rendre jól teljesítő országokban a készségfejlesztésre helyeznek nagyobb hangsúlyt. Műveltségi kérdésekben egyébként a magyar diákok kifejezetten jól teljesítenek.

Az oktatáspolitikai szakemberek szerint a megoldás a két világ kiegyensúlyozásában keresendő. Vagyis új egyensúlyra kell törekedni, muszáj nyitni a készségalapú oktatás felé. Ebben viszont Magyarországon gátló tényező lehet a pedagógushiány. Pontos adatok nincsenek arról, hogy az iskolák az ország mely térségeiben milyen mértékben küszködnek ezzel. A szaktárca azt hangoztatja, hogy ezek a gondok átmenetiek, helyettesítésekkel minden megoldható, de azt minden oktatással foglalkozó szakember tudja, hogy a kistelepüléseken komoly gondot okozhat az, ha egy-egy tárgyból nincs rendes szaktanár, aki folyamatosan oktatná a gyerekeket. Hazánkban az alsó tagozatos diákok negyede ma is községi iskolában tanul, közülük sokan már negyedikes korukban olyan gyenge teljesítményt nyújtanak, amely meghatározza későbbi rossz munkaerő-piaci lehetőségeiket. A magyar tanulók 37 százaléka pedig olyan iskolába jár, ahol a többség hátrányos helyzetű. A nemzetközi felmérések szerint Európában Magyarországon a legnagyobb a különbség az iskolák teljesítménye között.  

Összeállította:
Biczó Henriett, F. Tóth Benedek,
Hardi Judit