Vigyél haza, Európába!

Egyesek szociális indíttatásból utaznak ezekbe a régiókba, s valóban segíteni szeretnének. Mások állatmentő projektekben vesznek részt, Közép-Amerikában például a teknősök megóvásának nagy a kultusza. Az elásott tojásokra kell vigyázni a partokon, és végigkísérni a kis teknősök első útját a tengerig. Ám olyan vélemények is napvilágot látnak, hogy akadnak, akik csak divatból vágnak bele az ilyen „kalandba”. Ezek a fiatalok a felkészületlenségükkel inkább ártanak, mintsem segítenek. Előfordult, hogy olyan iskolában akartak előadást tartani a szemétgyűjtés fontosságáról, ahol nem volt áram, és a gyerekek csak naponta egyszer kaptak enni.


JÖVŐRE VISSZAMEGYEK

Hajdu Szonja a nyáron egy hónapot töltött Kambodzsában, árvaházban tanított angolt. Szerinte kevesen vannak, akik a „buli” kedvéért vágnak neki egy ilyen útnak.

– Sem a munka, sem a körülmények ezt nem teszik lehetővé – vélekedik a 20 éves lány, aki holland egyetemre jár, nemzetközi kapcsolatok szakon tanul. – Mindig vonzott Ázsia. Elhatároztam, ha odautazom, akkor csakis úgy, hogy hasznára legyek másoknak. Azt fölmértem, hogy Indiához még nem vagyok elég tapasztalt, Bali és Thaiföld túl népszerű, így esett a választásom Kambodzsára. Előtte Amszterdamban recepciósként dolgoztam egy étteremben, hogy legyen pénzem az útra. Magam szerveztem, intéztem mindent, és egyedül is utaztam. Tizenöt fős nemzetközi csapat verődött össze, csak én voltam magyar.

Hihetetlenül kedvesek és önzetlenek a helyiek, rögtön azt éreztem: ha ők a nehéz körülményeik ellenére képesek erre, akkor nekem is kötelességem minél többet adni.

A gyerekek a szüleik rossz anyagi helyzete miatt kerültek árvaházba. Nemcsak angolt tanítottunk nekik, hanem játszottunk velük vagy segítettünk a konyhán, amit nem a mi fogalmaink szerint kell elképzelni: egy kis sufni, a tűzön egyetlen fazék, amiben általában rizs rotyog. Egyetlenegyszer utasítottam vissza a kedvességüket, amikor meg akarták tanítani, hogyan kell patkányt fogni a rizsföldeken, aztán megnyúzni és megfőzni. A szállásunk rendben volt, néha egy-egy egér vagy hüllő rohangált a szobánkban, ágytetűt is találtunk, de egy idő után ezzel nem törődtünk. Az ember végtelen mennyiségű szeretetet tud adni, erre ott jöttem rá. Harminc gyerekkel foglalkoztunk, nagyon közel kerültek hozzánk. Az utolsó napot végigsírtuk, azt a pillanatot pedig soha nem felejtem el, amikor egy sovány kislány megállt előttem, és azt mondta: Vigyél haza, Európába! – emlékezik Szonja. – Amikor letelt az egy hónap, egy amerikai fiú cinikusan azt mondta: na, ennyi volt, most mész haza. Ennél többet nem tudok vállalni, hiszen tanulnom kell. De havi 20 dollárral támogatok egy kislányt, hogy egy éven át nemzetközi iskolában tanulhasson, s a mai napig tartom a kapcsolatot az árvaházat vezető házaspárral. Mióta eljöttünk, nincs segítségük. Az biztos, hogy szükség volna a munkánkra, ha lehetőségem nyílik rá, jövőre is visszamegyek.


HÉTKÖZNAPOK HŐSEI

Balogh Boglárka jól tudta, mire vállalkozik, amikor Böjte Csaba atya dévai árvaházában hat kislány mellé önkéntes nevelőnek állt. Az ELTE Jogi Karára járt, ott találkozott először a menekültjoggal, a világ rejtett részeinek valódi helyzetével, a környezet- és állatvédelemmel. Ráébredt, hogy nem irodában vagy papíron szeretne foglalkozni a nyomorral, a szociális elnyomással, illetve a kihalófélben lévő fajok megmentésével, hanem terepen, a való életben.

– A jogi egyetemet az államvizsga előtt nem tudtam befejezni. Angliába mentem, megtanultam angolul, és pénzt gyűjtöttem, majd hivatásszerűen utazni, kezdetben önkénteskedni, később pedig írni kezdtem a harmadik világbeliek sorsáról. Hétköznapi hősökről, akik másoknak szentelik az életüket. Az első nagyobb utam 2009-ben Kenyába vezetett, ahol két hónapot egy árvaházban dolgoztam, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait befogadó dadaabi menekülttáborokba is. Ezt követte a Costa Rica-i majommentő állomás, ahol két hónapig az ország bőgőmajmaival foglalkoztunk. Jártam borneói állatmentőknél, akik az életüket kockáztatják azzal, hogy a hatalmas pálmaolaj-társaságok terjeszkedése ellen lépnek fel, így óva meg a kihalófélben lévő orangutánokat. Találkoztam  olyan afrikai nőkkel, akik az orvvadászok ellen szövetkeztek, hogy az orrszarvúakat megvédjék – meséli a 36 éves Boglárka, aki nem ért egyet azzal, hogy sokan divatból vállalnának önkéntes munkát.

Lehet, hogy elsőre kellemes időtöltésnek tűnik a fejlődő országokban önkénteskedni, ám ez számos nehézséggel, küzdelemmel, kitartással és kőkemény munkával jár együtt. Nem csak a kulturális különbséggel szükséges megbirkózni, de a hőséggel, a páratartalommal, az árvaházakban a gyermekek múltjával is. Az állatmentésnél pedig a 12 órás fizikai munkával, az állandó készenléttel kell szembenézni. Boglárka szerint egy-egy ilyen út hatására az ember gyökeresen átértékeli az életét: – Vegyük például Indiát: nem hunyhatunk szemet a koldusok és az utcán élők sorsa felett, főleg akkor nem, ha a közelünkben laknak vagy velünk dolgoznak.

Valójában a fejlődő országokban nem is a szegénység mértéke a megdöbbentő, hanem az akarat, amivel ezek az emberek sokszor a legnagyobb nyomorban is kialakítanak egyfajta tisztes életvitelt a koldulás helyett, és nagy erőfeszítést tesznek azért, hogy a helyzetükhöz képest méltóságban éljenek.