Büszkeség és falítélet

Nincs  politikus,  aki  előbb  vagy utóbb ne kívánkozna festővászonra. Van, akinek kötelessége, más el is  várja,  hogy  kiállítótermekben (is)  csodálják.  Arisztokratáktól  megörökölt főúri allűrről vagy a nemzeti identitás erősítését szolgáló több évszázados gyakorlatról lenne szó? Az államférfiak saját nagyságuknak vagy a nemzeti emlékezetnek hódolnak és pózolnak a piktor előtt? A cél és a motiváció országonként, földrészenként és politikai  vezetőként  más. 

Pintér  Dániel  Gergő PR-stratéga, a BME és a METU kutató-oktatója szerint a valósághoz sokkal közelebb jár az a megközelítés, amely mindezt a politikai élet  kínos  velejárójaként,  az  álesemények alternatívájaként értelmezi. Egy-egy államfői portré kapcsán nem szabad elfeledkezni az egyéni pszichológiai aspektusokról sem: aki valaha  reflektorfényben  állt,  annak  rövid pihenő  után  belső  kényszerré  válik,  hogy újra figyeljenek rá. Nagyon zavaró, ha elül a taps, és csönd lesz a nézőtéren.

„A  festményeknek  szimbolikus  énmárkaépítő funkciójuk van; elsősorban arra jók, hogy regnáló vagy éppen leköszönő amerikai elnök tisztsége lejártával is jelentős pozíciókat töltsön be, a nyilvános térben továbbra is meghatározó brand maradjon. Az Egyesült Államokban komoly hagyománya van annak, hogy a közéleti szereplők mandátumukat és a politika porondját idővel a civil  szektorra  cserélik.  Ehhez  látni  kell, hogy a politikusok élete ma már állandó médiajelenléttel jár, a „békeidőszak” is folyamatos  kampánytevékenységként  értelmezhető. A legpesszimistább olvasat szerint a döntéshozók 2018-ban már csak elenyésző mértékben fordítják idejüket valódi szakpolitikai  tevékenységre,  zömében  kizárólag PR-tevékenységet folytatnak. A festményeken  való  pózolást  kevéssé  főúri  allűrnek tartom, mint inkább a média tematizálását, a választópolgárok  figyelmének  elterelését célzó kísérletnek. Populárisabbá, befogadhatóbbá teszik a politikát, miközben az igazi kérdéseket reflektorfényen kívülre szorítják” – véli Pintér.

A kommunikációkutató szerint a politika tapasztalati  valósága  a  nyelvi-művészeti produkció, a teljesítőképesség felől közelíthető meg. A szavak, audiovizuális szimbólumok erővel, hatalommal telítettek – kijelölik a  korszellem,  az  aktuális  kánon  határait. „Művészet és politika kölcsönösen hat egymásra, egyik sem létezik »tiszta« formájában; mindkettő  célja  a  befolyásolás,  érzelmek, gondolatok kiváltása. Ennek megfelelően a korszellem is szimbólumokon és rítusokon keresztül öröklődik tovább. Ebben a tekintetben tehát ha ezek a portrék szimbólumoknak tekinthetők, akkor 2000 év múlva nagyon lesújtó képe lesz az akkoriaknak a mostani emberekről.”

Az Obama-festménynek van egy másik érdekes  adaléka,  ez  pedig  maga  a  festő. Kehinde Wiley az első afro-amerikai festő, akinek műve bekerült a nemzeti arcképcsarnokba. „A művész személye tudatos választásnak tűnik az Obama család részéről – véli Pintér Dániel Gergő. – Jól jelzi, hogy az elnökségről való távozás után is az Obama házaspár szívügye maradt a feketék társadalmi  helyzetének  javítása  és  a  szegregációs kérdések megoldása, melynek igyekszik élére állni.”

A  festmények  szimbolikája  is  hasonlóan tudatos döntés eredménye – „ez Obama életútja”, ahogy a festő megfogalmazta. Egy kicsit afrikai – erre utal a liliom –, egy kicsit hawaii (jázmin), és egy kicsit chicagói – a Szelek városának hivatalos virága a krizantém.

VIRÁGÉRT BÖRTÖN

Ha keletebbre megyünk, ott is találunk politikai szimbólumként értelmezhető festményt: Dai Jianyong sanghaji képzőművész a „Krizantém-arc” címet adta annak az alkotásának, amelyen Hszi Csin-ping elnököt viccesen,  fintorgó  arcán  bajusszal  ábrázolta. „A virág, ami Amerikában Chicago növénye, az a kínai szlengben az ánuszt jelenti. Ami tehát az Egyesült Államokban hatásos médiakampány, az máshol, szociokulturális távolságtól függően akár börtönt is jelenthet.” Való igaz: Dai Jianyong is öt év fegyházat kapott pimaszságáért. „A médiahekk amúgy erős imázsépítő elem  is lehet. Hatására  a portré alanyától függetlenül elkezdenek az adott  politikusról  beszélni:  reflektorfényt kap anélkül, hogy tett volna érte. Persze nem árt tudni, hogyan kell erre előnyösen reagálni: Obamáról például nagyon sok karikatúra jelent meg, hiszen jellegzetes arcvonásokkal rendelkező férfi, akit rengetegszer ábrázoltak majom képében. Ezen ő mindig nagyvonalúan  felülemelkedett  és  kellő  öniróniával  reagált.”

A kínai elnök 2015-ben, a művészek feladatáról szóló, egyébként Mao Ce-tung volt kommunista vezető 1942-es beszédét megismétlő „szónoklatában” egyértelműen leszögezte: egyetlen dolguk a rendszer kiszolgálása. „Ennek tükrében érthető a Dai-jal szembeni eltúlzott reakció. Míg nyugaton a művészet az önkifejezés és a szabadság jelképe, a diktatórikusabb berendezkedésű távol-keleti országokban inkább a hatalom szolgálóleánya. Kanonizálja a politikai erőt, a korszellem  pedig  kijelöli  azokat  a  műveket, amelyek a propagandista szempontok szerint tovább örökítendő eszmei irányok. Ez a célorientált művészeti koncepció rendkívül hatékony, mert nincs ellenpólusa.”

Pintér  Dániel  Gergő  szerint  a  politikai festmények  –  jellegüknél  fogva  –  mindig karikaturisztikusak; a politikusra mint márkára jellemző termékjelleget ugyanis csakis ez a formátum tudja megfelelően felnagyítani vagy éppen háttérbe szorítani. „Ha egy mellőzött  előnyös  tulajdonságról  van  szó, látszólag támadó célú az alkotás, ha viszont egy kellemetlen személyiségjegyet felejt el vizualizálni az adott művész, akkor szervilis. Az alkotónak azonban mindvégig tisztában kell lennie azzal, hogy elsősorban a politika  és nem a művészet »fogyasztóinak« készülnek ezek a művek, ebben a tekintetben pedig nagyon sokat számít az is, hogy az ábrázolt alany mennyit tolerál.” Angela Merkel német kancellárról  kevés  portré  kering.  Először 2015-ben a Times címlapján jelent meg róla Collin Davis olajfestménye. Az akkor az Év emberévé  választott  politikus  ábrázolása egyszerre sugall kritikát és pozitív kisugárzást: Merkel kemény hidegsége humanisztikus gondolkodásmóddal párosul. A 2017-es Vogue-borító – Elizabeth Payton műve – is hasonló szándékkal született: erőt és gyengédséget áraszt.

KEMÉNY VONALAK

Vlagyimir Putyin 2017. december elején jelentette be, hogy újból indul a 2018-as orosz elnökválasztáson.  A  hatalmas  meglepetést nem okozó hírrel egy időben nyílt Moszkvában a SZUPERPUTYIN című kiállítás, ahol hívei és kritikusai több mint harminc szobron és festményen csodálhatták a 18 éve a hatalom csúcsán lévő politikust. A cári palástban vagy épp Mikulás-öltözetben, medvével viaskodva és lóháton pózoló Napóleonként egyaránt ábrázolt elnökről született alkotásokat Pintér Dániel Gergő szerint mégsem  lehet  egyértelműen  az  önimádathoz vagy a lakájművészethez sorolni. „A megfoghatatlan politikai trónusról a művészet segítségével leemelt, a hétköznapi helyzetben ábrázolt Putyin önreflexív, sok esetben még humoros is, mely a népszerűségét gyaníthatóan csak tovább fokozza. Az autokrata, önkényuralmi jegyek is karikaturisztikusak, ami akár szimpatikussá is teheti az orosz elnököt.  Támogató  társadalomkritika  jelenik meg  az  alkotásokon,  mely  azt  jelzi:  nem veszi magát annyira komolyan, vele akár ezt is meg lehet tenni. Ennek köszönhetően a politika sokkal profánabbul és hétköznapibban jelenik meg, mint ahogy az emberek alapvetően gondolják.”

Mindez kulturális és történeti értékkel is bír. Az önmagát ismétlő idő különös fintora, hogy az alkotások a hidegháború korszakát idéző, az 1960-as években az Egyesült Államokból indult pop art stílusjegyeit viselik magukon, orosz köntösbe csomagolva, így a korszellem értékes darabjaivá válnak. Mindez Pintér Dániel Gergő szerint annak is betudható, hogy az elmúlt tíz évben a közösségi  médiának  és  a  kommunikációtechnikai fejlődésnek  köszönhetően  a  politikusok kvázi „beköltöztek a nappalinkba”. „Olyan látszatdemokráciában élünk, amelyben akár mi magunk is megszólíthatjuk a vezetőket személyes oldalaikon keresztül, közvetlenül nekik  címezhetjük  az  üzeneteinket.  Éppen emiatt mára a Z generáció teljesen közömbössé vált. A nemzedék tagjai előszeretettel fogyasztják inkább az 50 évvel ezelőtti pop- kultúrát, mint hogy Facebookon kommenteljenek Putyinnak. Ez is egyfajta politikai ellenreakció,  a  zsarnokokkal  szembeni  rokonszenvvel  azonban  nem  árt  óvatosnak lenni:  Adolf  Hitlerről  is  született  ugyanis popkult kiállítás.”

FESTEK, TEHÁT VAGYOK

Az egyéni tehetségeket különösen szereti a sajtó, s ezzel tisztában vannak a leköszönt vezetők is. Jó néhány államférfiról köztudomású,  hogy  szakítva  a  politikusi  pályával, később művészként jelentős kultúrdiplomáciai tevékenységet  végzett.  Ezzel  kapcsolatban jegyzi meg Pintér Dániel Gergő: „Nemcsak a tudományban, de a politikában is jól működik a Máté-effektus. A Bibliából átemelt elmélet szerint akinek van, annak még több adatik, akinek meg nincs, az is elvétetik. Ha sikerült átütni egy adott ingerküszöböt politikusként, bármit csinálsz utána, arra úgyis odafigyelnek majd az emberek.” Dwight D. Eisenhowert – elnöki  mandátuma  lejárta  után  –  Winston Churchill festészete ösztönözte arra, hogy palettát ragadjon. Az Egyesült Államok 34. elnöke teljesen huszadrangú festőnek számított, de nem volt híján az önkritikának. Egyszer azt nyilatkozta: „Elégették volna a festményeimet, ha nem vagyok elnök.” George W. Bushnak annak idején jó oka volt arra, hogy elkezdett festeni. A Fehér Házból távozva, tekintélyén esett csorbát is kiköszörülendő, az iraki háborús uszításról szerette volna elterelni a figyelmet. Két önarcképe egy malőrnek köszönhetően került nyilvánosságra: feltörték egyik rokona e-mail fiókját. A hekkelés eredménye végül az  lett,  hogy  a  dallasi  elnöki  múzeumban harminc festményéből álló kiállítást rendeztek. Csak  a  vörös  szőnyeg  hossza  szabta  meg annak határait, mely kortárs politikus portréja kerüljön fel a falra. A Wikipédián megjelent fotókról kopizott képeken látható volt Putyin és a volt angol miniszterelnök, Tony Blair is. S  mit  gondol  minderről  a  kommunikációs szakértő? „Bush – akinek a közéletben maradási kísérletei görcsös izzadságszagot árasztanak – szintén jó példa az egyéni pszichológiai problémára. Kikapcsolták felette a reflektorfényt, mégis muszáj valahogy visszakerülni a porondra.”