Több mint személyes ügy

Azon a hetven esztendővel ezelőtti olimpián a magyarok tíz aranyérmet nyertek – közöttük volt a legendás Gerevich Aladár és Berczelly Tibor vívó, Papp László ökölvívó –, ám a ragyogó sikerek sorában az élre egy akkor 38 éves katonatiszt teljesítménye kívánkozik. Gyerekként a birkózással és a síeléssel kacérkodott, de már kamaszkorától a lövészet izgatta a legjobban. Mivel szegény családba született, a hivatásos katonai pálya segíthette álmai megvalósításában. Hivatásos őrmester lett, fegyvermesterként szolgált, a Honvédban versenyzett. Az 1936-os berlini olimpián azért nem indulhatott, mert az akkori magyar szabályzat szerint csak tisztek nevezhettek – helyette svéd és német altiszt nyert aranyérmet. Aztán kiváló eredményei érdeméül bekerült a világbajnokságot nyert magyar csapatba. Tiszti vizsgára készült, hogy az 1940-es olimpián megmutathassa tudását.

Ám 1938-ban egy hadgyakorlaton súlyos balesetet szenvedett: a felrobbant kézigránát miatt elvesztette a jobb kézfejét. Katonai pályafutását különleges kormányzói engedéllyel folytathatta: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem. Horthy.” Elhatározta, hogy mielőbb megtanul bal kézzel lőni! Még abban az esztendőben csapat-világbajnoki aranyat nyert. A világégés elsodorta a ’40-es és a ’44-es olimpiát. Takács tisztként szolgált, a háború végén Németországban amerikai hadifogságba került. Hazatérte után azonnal edzésbe állt, szél- és esőmentes időben mindig a lőtéren látták, a célra tartást, a pisztolyvezetést, a mutatóujj mozgását, az ütemérzéket a szobában is gyakorolta.

Végre 12 évi várakozás után olimpiára utazhatott. A londoni játékokon hamar kiderült, hogy a gyorstüzelő pisztolyosok versenyének három esélyese van: az 1936- ban, Berlinben aranyérmes (és világcsúcstartó) svéd Ullman, a fiatal csodalövő argentin Valiente és Takács Károly. Az első napon hármas holtverseny alakult ki közöttük, Takács tőle szokatlanul idegesen versenyzett. Aztán a másnapi döntőben – szabadnapos csapattársai elképesztő szurkolásától kísérve – már otthonosabban érezte magát, vezetett. Az utolsó előtti sorozatban 50 körrel telitalálatot lőtt, de még a célzás előtt véletlenül elsült a pisztolya. Az argentinok óvtak, a magyar küldöttség az óvást óvta meg. Mindenki zaklatottan lapozgatta a szabálykönyvet, a mieink mutatták, hogy ilyenkor meg kell ismételtetni a lövést. Fél óráig folyt a hangos vita, csak a mi olimpikonunk maradt nyugodt: ez idő alatt a célra tartást gyakorolta. Mindenki biztos volt benne, hogy ekkora feszültség, az óriási hangzavar után lehetetlen jól lőni, néhányan már gratuláltak az argentin versenyzőnek. Később a Népsport tudósítója megkérdezte, mennyire zökkentette ki a várakozás. „Nem állítom, hogy teljesen nyugodt voltam – válaszolta. – Tudtam, hogy az olimpiai bajnokságról van szó. Vártam, hogy mit döntenek. Nem beszéltem senkivel, nem vitáztam. Az egyik svéd zsűritag később elárulta, hogy nagy hatást tett rájuk ez a magatartásom. Más talán hadonászott volna, pisztollyal verte volna az asztalt, kiabált volna. Én kiürítettem a tárat, kivettem a töltényeket. Amikor megmondták, hogy még egyszer lőhetek, teljesen nyugodt voltam, 49 és 47 kört értem el. Akkor odajött hozzám az argentin ellenfelem, és gratulált: »Aki ilyen körülmények után így tud lőni, az megérdemli az olimpiai bajnokságot« – mondta.”

Amikor a győzelmi dobogón Sigfrid Edströmtől, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság svéd elnökétől átvette az aranyérmet, egy angol újságíró valami különöset vett észre. „Bal kézzel fogott kezet. Ez talán valami magyar szokás – mondta. – Nem, uram – szólt közbe sportnapilapunk tudósítója –, a mi világbajnokunknak nincs jobb keze. Bal kézzel lő, és azt használja kézfogásra is. – Akkor szerencse, hogy nem azt a kezét vesztette el, amelyet a lövéshez használ – válaszolt az angol. – Nem, uram – jött a felelet. – Takács jobbkezes volt, amikor egy robbanás következtében elvesztette a jobb kezét. – Milyen csodálatos – ámuldozott az angol kolléga. – El tudom képzelni, hogy milyen sokat gyakorolt, amíg meg tudott tanulni bal kézzel lőni. – A sérülése után alig egy évvel Takács már bal kézzel lőtt a világbajnokságon.”

E párbeszéd szinte még véget sem ért, máris következett a híressé vált győzelmi nyilatkozat: „Biztos voltam benne, hogy megnyerem. Tőlem győzelmet vártak. Aki odahaza 591-et lő edzésen, annak itt kint győznie kel. A verseny előtt volt időm bőven, ezt a nyilatkozat megírására használtam fel. Tudtam, hogy utána erre már nem lesz időm, és én nem szeretek kapkodva beszélni.” Úgy tartotta, hogy elsősorban a szorgalmának és az akaratának köszönhette a sikereit.

Az évszázad magyar sportlövője (2000-ben ítélték neki ezt az elismerést) az ünneplések és az előléptetések után természetesen legendás kitartásával készült az 1952-es ötkarikás játékokra is. A lőtéren reggel elsőnek állt a lőállásba, este utolsóként ment haza. Helsinkiben, a magyar sportolók mindmáig legeredményesebb olimpiáján újból megnyerte az aranyérmet, így megint felolvashatta előre megírt győzelmi nyilatkozatát. Ebben már szerepelt honfitársa és tanítványa, Kun Szilárd második helye is. Ahogyan azt az utolérhetetlen bajnok előre látta és tudta…