Isten három próbája

– Az új vetélkedőjét hová sorolná az eddigiek – Áll az alku, Maradj talpon! – között? 

– A KérdezŐ teljesen beleillik a manapság divatos gameshow műfajába. Ezek a játékos műsorok úgy működnek, mint egy hétvégi baráti összejövetel: kicsit zsugázunk, kicsit játszunk, közben mesélünk magunkról, és sokat nevetünk – csak a tévén keresztül és minden hétköznap este. 

– Az elmúlt húsz év során az látszik, hogy a vetélkedőkben egyre kisebb szerepet kap a tudás. 

– Így igaz, ma már nincsenek tisztán kvízműsorok. Napjainkban a szórakoztatás sokkal inkább show-elemekre épül, és nem a klasszikus műveltségre. Miért? Mert a széles körű ismeretekre egyre kisebb az igény, egyre kevésbé műveltek az emberek. És ez még fokozható: azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érzik kínosnak a tudás és a műveltség hiányát, cseppet sem zavarja őket, hogy nem tudják, ki az az Ady Endre. 

– Viszont ezek a színes-szagos játékok több egyéni teret kínálnak a műsorvezetőnek, mint régen.

– Előrebocsátom: a „hőskorban” olyan játékmester-egyéniségek teremtek, akik akár négymillió nézőt is a képernyőhöz láncoltak, végig egy székben ülve, mint Egri János az Elmebajnokságban vagy egy asztal mögött vizet kortyolgatva, mint Rózsa Gyuri a Kapcsoltamban. Én világéletemben sportoltam. Kapusként egy kézilabdacsapat tagja lehettem, mégis azon belül egyéni játékos. Ugyanezt élem át tévés műsorvezetőként: egy jó csapat nélkül semmire se mennék, de szeretem, hogy azon belül speciális szerepet kaptam, megmutathatom magam, a sikerhez sokat adhatok a saját személyiségemből. Azért, mert velem készül interjú, engem szólítanak meg az utcán, még tudom a helyem. Ilyen a habitusom. 

– A sportműsorok és a vetélkedők jól megférnek az életében egymás mellett?

– Kezdetben egyszerűen így alakult: bár tévés pályafutásomat az MTV-nél a Telesport szerkesztőségében kezdtem, ott ajánlottak először valami egészen mást is, a Játék határok nélkül vezetését. Aztán dolgoztam kereskedelmi csatornáknál és rádiókban is, hol az egyik, hol a másik műfaj volt túlsúlyban. Most már tudatosan törekszem rá, hogy ne kelljen választani a kettő közül, mert jól kiegészítik egymást, másfajta gondolkodást kívánnak. Ezenkívül szabadúszó tévésként megengedhetem magamnak, hogy imázsfilmet forgassak a Pécsi Filharmonikusoknak, árveréseket vezessek a BÁV-nál és a SZEMlélek blogra írjak. Szeretem ezt a változatosságot, és nem utolsósorban szellemileg edzésben tart. 

– Minek köszönheti, hogy ennyiféle felkérést kap? 

– Talán leginkább annak, hogy nem vagyok megosztó személyiség. Tudni lehet rólam, mit gondolok a világról, hol vannak a határok, és azt is, hogy 54 éves koromra kialakult karakterem, figurám mihez passzol jól. 

– Hol vannak a határok?

– Például a politikai magánvéleményemet nem hangoztatom sehol, mert ebben az országban ezt sokan nem tudnák különválasztani a munkámtól, és ez alapján ítélnék meg a műsoraimat. Márpedig egészségtelen lenne, ha a néző a szerint minősítene mondjuk egy vetélkedőt, hogy egy platformon áll-e a műsorvezetővel. Ahogyan sportriporterként se lenne etikus elárulni, hogy melyik csapatnak szurkolok, mert nem ronthatom el ezzel a nézők szórakozását. 

– Nyilván az üdvözlendő egy sportember részéről, hogy a kormányunk sportbarát. 

– Azt el kell ismerni, rég nem kapott ekkora hangsúlyt és támogatást a profi és a szabadidősport, mint az utóbbi években. Itt jóval többről van szó, mint pusztán a mozgás szorgalmazásáról! A sportnak ugyanis egészségmegőrző ereje van: Amerikában kiszámolták, hogy minden, sportra költött 1 dollár 3-4 dollárt takarít meg az egészségügynek. A  probléma csak az, hogy azt az 1 dollárt most kell elkölteni, míg a 3-4 dollár később, évtizedek múlva térül meg. A gyerekek szempontjából megint csak égetően fontos, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Általában unalmukban csinálnak hülyeségeket; aki sportol, annak garantáltan nem jut rá ideje. A sport életre szóló leckéket ad: hogyan kell együttműködni, győzni, veszíteni, hogyan kell viszonyulni az ellenfeleinkhez. Sokszor tapasztaltam a sport közösségteremtő erejét is, hogy egy kisváros identitásához milyen sokat ad hozzá, ha lakói országos élmezőnyben játszó csapattal büszkélkedhetnek – mint például a győriek vagy a veszprémiek a kézilabdásokkal –, és milyen sokat lendít a nézőszámon, ha a sportcsarnokban a szurkoló a szünetben nyugodtan elmehet a vécére, nem éri olyan trauma, mint esetleg a korábbi állapotok láttán. Az olimpiánál is működne ez a kohéziós mechanizmus, csak sokkal nagyobb léptékben.

– Én valahogy a széthúzásra emlékszem az olimpiai pályázatunk körül... 

– Pedig ez egyfajta kitörési pont lehetne, meg tudnánk mutatni a világnak, mire vagyunk képesek. 1992-ben Barcelonában jártam először olimpián, ott csodálkoztam rá: ez nem csak sportesemények láncolata. A stadionon kívül is zajlik az élet, ott van a világ, kicsiben. Sehol nem láttam ellenségeskedést. Az olimpián nincsenek elválasztva a szurkolótáborok, mint egy mezei futballmeccsen. Állítom, hogy sokat tanulhatnánk egy olimpia megrendezése során. 

– Miért olyan biztos benne, hogy képesek vagyunk rá?! 

– A kreativitásunk megvan hozzá, de természetesen az anyagi vonzatát nem tudom megítélni. Bár megrögzött olimpiapárti vagyok, de olyan áron nem szeretném, hogy belerokkanjon az ország. És ha bele is vágnánk, ott motoszkálna sokunk fejében a kétely: tudunk-e okosan és nem utolsósorban erkölcsösen költekezni? Láttuk, hogy a tao-pénzek nem csak jót tesznek a sportnak, vannak, akiknek megártott a sok pénz, az eredeti szándékok deformálódtak, a folyamatok torzultak... Tudja, olyan Magyarországon szeretnék élni, ahonnan a gyermekeim biztosan nem vágynak majd el. Gobbi Hilda – aki saját bevallása szerint kalandvágyból maradt itthon – egyszer egy színész kollégájától, aki elment az országból és Düsseldorfban élt, azt kérdezte: „Mondd meg nekem őszintén, hogy Németországban hány napig, hónapig, évig tudnál élni anélkül, hogy egy fillért keresnél? Próbáld meg komolyan számba venni, kikre számíthatsz és milyen mértékben. Nos, mennyi ideig tudnál kitartani?” A színésztárs gondolkozott, végül azt mondta: négy napig. „Látod, én akár tíz évig is. Itthon, Magyarországon mindenkinek van valakije, akitől bármikor kaphat egy karéj kenyeret, egy tányér levest. Ez a haza! Az a tányér leves, az a kötöttség, az az összetartás, amiből és amiért élni lehet.”

– Elítéli azokat, akiknek nincs tovább maradásuk? 

– Nem ítélek, sokféle történet van. Az én családomból is sokan elmenekültek a világháború és 1956 idején; aki pedig a Gundel dédapám gyerekeiből itthon maradt, azt kitelepítették. Egyszerűen csak jó lenne olyan országban élni, ahol biztosan boldogul az, aki ide születik, és abban a földben szeretne nyugodni majd, ahol a szülei. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen áldott állapot az enyém: 54 évesen nem kötődöm egyik csatornához sem, eldönthetem, hogy akarok-e celebként főzős és dzsungeltúlélő sorozatokban szerepelni, csak olyan műsorra szerződöm, ami számomra vállalható. Ha csak úgy tudjuk tovább növelni a nézőszámot, hogy közben a résztvevők letolják a gatyájukat, akkor azt inkább nem kérem. 

– Ha ön nem, majd jön más, aki elvállalja... 

– Tisztában vagyok vele, de szerencsére nem szenvedek képernyőfüggőségben. Azt hiszem, az Isten azért ad tehetséget, hogy próbára tegye az embert. Valójában ez három próba. Az első: az illető a tehetséget értékké tudja-e alakítani, beleteszi-e a munkát, a tanulást, az alázatot, a kitartást, a fegyelmet? A második próbatétel: nem torzul-e el a személyisége a sikertől? A harmadik: ha eljön az idő, felismeri-e, hogy most már el kell engedni?

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE