Csak ugródeszka a valóság

– Némi csalódással vettem tudomásul, hogy egy kávézóban találkozunk. A 77 magyar pacal és a Nagy macskajajkönyv szerzőjétől inkább egy sarki kiskocsmára vagy pacaldára számítottam törzshelyként. 

– Délelőtt még nem járok kocsmába, csak a hírem rossz. És délelőtt még pacalt sem eszem, bár van itt pár száz méterre egy vendéglő, ahol kiváló csülkös pacalt mérnek. Azok a helyek, amik nekem nagyon fontosak, közel vannak ehhez a kávézóhoz: itt van a könyvtár, és itt van a Fehérvári úti piac, ahová mindennap beugrom. Vagy enni (lángost, pisztrángot, egy kis sült oldalast), vagy vásárolni: a tejeshez, a henteshez, valamelyik zöldséges nénihez. A heti nagy piacozás ideje a szombat délelőtt, amit viszont nem egyedül, hanem szigorúan csak barátokkal végzek – és kettő darab száraz kisfröccsel, amit a második emeleti sarki borozóban fogyasztunk el bevásárlás előtt. 

– Korábban is irodalmilag fertőzött helyeken lakott, Szentes után legtöbbet talán Pesten, a VI–VII. kerület határán, most pedig Budán, a XI. kerületben él. Igaz, hogy zavarja a csönd, a madarak csiripelése, és hogy nincs biciklije? 

– Olyan városban nőttem fel, ahol mindenki biciklizik, 18 éves koromig a vécére is biciklivel jártam. Az apám szokta mondani – aki egy lépést sem tesz meg gyalog, mindenhová autóval jár –, hogy Szentesen még az is biciklizik, aki járni már nem tud, sőt főleg az. Szentesen – Budapesttel ellentétben – lehet is biciklizni, mert vannak rendes bicikliutak. Az ember vagy megszereti, vagy megutálja, amiben felnőtt. Én részben az utóbbi eset vagyok. Én a természet lágy és tiszta ölénél jobban szeretem a zajos és koszos nagyvárost, ami tele van vendéglővel, piaccal, múzeummal és kocsmával. A nyaralással is bajban vagyok, mert nem tudok napokig némán feküdni valami víz mellett a napon. 

– A Cserna család 1300 holdas nagybirtokos család volt, Fábiánsebestyén határában még mindig áll a malom, amely Cserna-malom néven ismert. Akár Móricz Úri murija is megelevenedhetne a családtörténetéből. Mennyire épültek be az irodalmába a malomtulajdonos nagymama és a család egyéb tagjainak figurái?

– Minden bizonnyal a Csernabirtokon is lehettek „úri murik”. A pesti Színházi Élet című lap egyik 1934-es számában – melyben Szép Ernőtől és Szomorytól is van írás – ezt találtam nemrég a társasági rovatban: „Szentes. Ifjabb Cserna Jánosék reggelig tartó vacsorát adtak tanyájukon.” Ifjabb Cserna János a dédapám. De én nem írok családtörténetet. Eleve rosszul állok azokkal a történetekkel, melyek az én történeteim. Ezekkel a sztorikkal érzelmi kapcsolatban állok, ha elkezdem őket megírni, hamar elvesztem a fonalat. Talán egyetlen „saját” történetem van, a Héra című novella a Veszett paradicsom című kötetemben. Nagyapám bárányfej iránti vonzalmát írtam meg, a szereplők: nagyanyám, apám és anyám. Talán az egyik legrosszabb írásom. Nem vagyok realista, a valóság nálam csak ugródeszka, ahonnét el lehet ugrani. 

– Bödőcs Tibor irodalmi paródiákat tartalmazó, Addig se iszik című könyvében az önről szóló fejezetben ez áll: „Mondhat bármit Schopenhauer meg a többi okostojás! Az életet nem kell túlbonyolítani: fazék, tűz, hagyma kockára, paprikát bele: kész!” Nem sértődött meg ezen a jellemzésen? 

– Csak akkor jó a paródia, ha gonosz. De aki ezen megsértődik, az nem érdemli meg, hogy paródiát írjanak róla. Nagyon nagy baj van azzal az íróval, aki nem tud önmagán nevetni. Ráadásul azért sem sértődhettem meg, mert ennek a könyvnek én voltam a szerkesztője. Bödőccsel régóta barátok vagyunk, és mindig azt mondta: Szókratész, Jézus meg ő nem ír. Én meg mindig azt válaszoltam erre: egyszer meg fogsz törni. És megtörtént. 

– Nemrégiben azt nyilatkozta: „Olyan író szeretnék lenni, akit én olvasóként kedvelnék.” Összejött ez a vágya? 

– Egyszerre vagyok író is meg olvasó is, a kettő nem független egymástól. Nyilván olyan műveket szeretnék írni, amilyeneket szívesen olvasnék magam is. Írtam egyszer egy esszét arról, hogy kinek ír az író. Ha az ember elgondolkodik ezen a kérdésen, három, legfeljebb négy nagy lehetőséget talál: lehet írni az olvasónak, lehet írni saját magamnak, lehet írni még a kritikusoknak, a kánonnak. És lehet írni a Jóistennek (avagy az utókornak). Nem olyan sok lehetőség ez szerintem. 

– Cserna-Szabó András milyen irodalmat kedvel olvasóként? 

– Az én kedvenceim a nagy népkönyvek Rabelais-től és Cervantestől kezdve Swiften keresztül a Švejkig. Valamit mindig kezdeni kell az olvasóval. Vagy megrendíteni, vagy megnevettetni, vagy elgondolkodtatni – szóval valamilyen hatást tenni kell az olvasóra. Az csak a legeslegnagyobbak tudása, hogy egyszerre röhögjön és sírjon a befogadó. És van a művészetnek egy alapfunkciója, amelyről nem szabad elfelejtkezni: ez a szórakoztatás. Dickens Nehéz idők című regényében mondja egy cirkuszigazgató, hogy az emberek megkívánják a szórakozást is, nem dolgozhatnak szakadatlanul, és nem is tanulhatnak egyfolytában. A humor számomra elengedhetetlen része a művészetnek, arra biztatnám az olvasót, ne higgyen a humortalan íróknak. Mert akinek humora nincsen, az mindenre képes, még több ezer oldalas unalomkatedrális megalkotására is. Nálunk sajnos unalomkultusz van (Babits 1917-ben írja a Nyugatban: „kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják”), nem humorkultusz. A humor gyanús portéka irodalmi körökben. 

– Az abbé a fejével játszik című új regényében történelmi vizekre evez, igaz, a humor itt is mindent áthat. A főhőst, Martinovics Ignácot meghökkentő módon már rögtön a könyv elején lefejezik. A fejetlenség, fejnélküliség az emberi létezés alapélménye? 

– Igen, pontosan így van, csak nem szeretünk ezzel szembenézni. Inkább gyártunk utólag a fejetlenségből rendet, vagyis rendbe szedjük a múltat. A regény – éppúgy, mint a történelem vagy a saját életünk – utólagos konstrukció. Próbáljuk visszamenőleg logikus rendbe szedni a történéseket. Az Abbé szerkezete nem ilyen. Valamiféle káosz inkább, bár némi rendszer mégis van benne. Van összefüggés a részek között, de hogy mi, az folyamatosan változik. Se időrend, se egységes elbeszélői nézőpont nincs, lazán vagy szorosabban kapcsolódó történetek örvénye inkább. Sokfelől közelíthetünk a könyvhöz, ha akarjuk, lehet ez a regényműfaj paródiája is. A fejetlenség motívuma a legerősebb szál, ami a könyvet összetartja. Martinovics Ignác történetével kezdődik a regény, aki hősnek és spiclinek egyaránt kiváló volt, az ő lefejezésével, az ő fejetlenségével indul ez a láncreakció. 

– Gyakran idézi Hamvas Bélától azt a gondolatot, hogy írónak lenni egy nézőpont. De mi az író most, amikor irodalmunk színe-java közszerepel, gasztronómiáról értekezik, mint ön is, vagy éppen koncerteken lép fel? 

– Az idézet úgy folytatódik, hogy rettegjünk azoktól az emberektől, akik azt mondják magukról, hogy írók. Mert ez nem foglalkozás, hanem nézőpont. Az író folyamatosan figyel, és máshonnan néz, mint a többiek. Folyton azt keresi, mi az, amit beépíthet valahová, mi az, amiből mondatot vagy történetet csinálhat. Bächer Iván – akinek egyébként az volt a definíciója: író az, aki nem kel, hanem ébred – sokszor elkezdett nekem mesélni, aztán pár mondat után hirtelen abbahagyta, mert rájött, hogy egy másik írónak mondja. „Nem mesélem el, mert megírod.” Ugyanis ő akarta megírni. Általában az írókat irigyelni szokták, mert azt gondolják, szabad és kalandos életet élnek. Túl sok romantikus művészportrét olvastak! Ugyanis nem túl szívderítő és érdekfeszítő napi 8-10 órát ülni egyedül az asztalnál. Mint egy magányos barlanglakó. Én például, amikor kiszabadulok az írószobámból, rögvest egy kellemetlenül szószátyár ember leszek, fecsegek, alig tudom abbahagyni a dumálást. Hiszen egész nap egyedül hallgattam, senkihez egy szót se szóltam. Az, aki politikáról okoskodik, aki gasztronómiáról értekezik, aki koncerten lép fel, az nem az író. Az író az, aki a piac sarkánál, a talponállóban könyököl, és némán figyel egy sánta, nagy szakállas embert, aki éppen Hubertust rendel a pultnál. Ilyenkor dolgozik az író a legkeményebben.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE