Szemétégető az erdő közepén?

– Az ilyesmit a legelején kell elkapni – kínál hellyel Őriszentpéter polgármestere, Őr Zoltán, majd a nyomaték kedvéért hozzáteszi. – Azonnal, mielőtt még a csíra szárba szökkenne. Mielőtt még pénzt és energiát tennének a megvalósításba.

– Miért a nagy ellenállás?

– Nem így képzeljük el a jövőnket. Hogy miképpen? Egyebek között a természeti értékek megőrzéséből fakadó előnyök kiaknázásával.

Ezt megértem, hiszen már idefele jövet feltűnt az ország egyik legérintetlenebb területének szépsége. A lankás, dimbes-dombos, erdős táj üde, igazán jót tett neki a kiadós májusi esőzés. Itt-ott gulya legelészik, a szántók emberléptékűek, ám a tájat leginkább az erdőségek határozzák meg. A falvak legtöbbje apró, házai néhol szétszórtan, csoportokban épültek. Vagy ahogy errefelé nevezik, szerekben.

A terület egyedülálló állat- és növényvilága fölött az Őrségi Nemzeti Park, a szlovéniai Goričko Tájvédelmi Park és az osztrák Raab Naturpark őrködik. Sal ezek találkozásánál, a maga természetességében máig megőrzött terület közepén fekszik. Az Őrség egyedülállósága csak Őriszentpéterre évente 100 ezer látogatót vonz. A tájegység fővárosának tekinthető település már az 1920-as, 1930-as években fürdővel, teniszpálya építésével igyekezett magához édesgetni a látogatókat. A világháború ezt persze visszavetette, a kemény ötvenes évek még inkább, ám ha lassan is, de a ’60-as, ’70-es években újraindult a turizmus, a 2000-es években pedig új lendületet kapott.

– Korábbi hátrányunkat, vagyis, hogy a nyugati országhatár közelsége miatt nálunk elmaradt az iparosítás, igyekszünk a javunkra fordítani – vázolja stratégiájukat a polgármester. Az Őrség már 1978-ban megkapta a tájvédelmi körzet rangot, 2002-ben pedig – igaz, utolsóként – megalakult az itteni nemzeti park is. S hogy jól sáfárkodtak a lehetőségekkel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2007-ben a természeti szépség, az épített és a történelmi örökség megőrzésével az unió 10 leggyorsabban fejlődő vidéki úti céljainak egyikeként elnyerték az Európai Bizottság 2006-ban alapított legkiválóbb turisztikai úti cél és program díját, az EDEN-díjat (European Destinations of Excellence).

És akkor most ebbe rondítana bele a hulladékégető. Mert hiába nem Magyarországon építenék, egyre többen társítanák az Őrséget a nem idevaló objektummal, s kerülnék el a környéket is. Az őrségi településeken amúgy bizonyosan nem fog múlni az építés megakadályozása.

Őr Zoltán ottjártam másnapján megküldte számomra azt az állásfoglalást, amelyben – kezdeményezésére – rajta kívül 22 további település első embere fejezte ki a tervvel szembeni ellenérzését Iztok Farteknek, Sal polgármesterének. A nyomaték kedvéért a levelet megkapta Szentgotthárdon Boris Jisih, Szlovénia főkonzulja is.

– Mi egyetlen gyárat pártolunk az Őrségben: az oxigéngyárat, ami már ugyancsak régóta termel. Ez a gyár a 305 négyzetkilométeres Őrség 63 százalékát foglalja el, a legnagyobb kincsük, és úgy hívják, hogy erdő – mutat körbe Őr Zoltán, ahogyan mondja, a városka határában egy fás, ligetes részen, ahová egy fénykép erejéig velünk tart.

– Város? – kapom fel önkéntelenül is a fejemet.

– Mégpedig a második legkisebb az országban a maga 1160 lakójával, jegyzem az alapadatokat a településről. Azt ugyan nem sikerült kijárnunk, hogy járási székhely legyünk, de okmányirodánk van, így legalább nem kell messzebbre utazniuk a környékbeli falvak lakóinak, ha ügyet szeretnének intézni.

Na, igen, a közlekedés – mondja. – Számtalanszor kértük már a Volán-járatok sűrítését. Nem zárkóztak el, egészen addig, ameddig nem tartottak forgalomszámlálást… Az egész Őrségben is csak körülbelül hatezren laknak… Éttermek, fazekasműhely mellett vezetett az utunk, rákérdezek hát:

– Mennyi bevétele származik az önkormányzatnak az idegenforgalomból?

– Adó formájában 4 millió forint. Magasabb összegre számítottam, különösen, hogy a település 350 milliós bevételének több mint 10 százaléka, 38 millió származik iparűzési adóból.

– Ipari létesítmények idecsábításában nem is gondolkodtak? – adódik a kérdésem azon morfondírozva, miképpen tudna a település magasabb jövedelemre szert tenni.

– Ma már ember sem lenne hozzá, aki dolgozzon benne. Sokkal járhatóbb út például a helyi termékek előállítása, árusítása. A mi stratégiánk hosszú távra szól. Létrehoztuk például a helyi termékek piacát. Először hat-hét termelő árusította benne a sajtot, szörpöt, egyebeket szombatonként. Nyaranta ma már nemcsak hogy mind a húsz pavilonnak gazdája van, de már szerdán is tartunk piacot.

– És ebből az önkormányzatnak is van bevétele?

– Ettől a tavasztól kérünk pénzt a pavilonok használatáért. Tíz évet vártunk arra, hogy ennyire megerősödjenek az igénybe vevői… Fedéllel óvott középkori téglaégetőhöz érkezünk, amit nyiladék választ el egy szemet gyönyörködtető lankás réttől. A fasor fölött Árpád-kori templom, természetesen Szent Péternek szentelve, aki, ugyebár, a mennyország kapuját őrzi. Mint ahogy az ország kapuját az őrségiek a középkorban…

*

– Éppen úton voltam Lendvára, amikor telefonált egy kedves barátom, hogy hallja a Muravidéki Magyar Rádióban: égetőt akarnak építeni a szlovénok a határ mentén. Azonnal Sal felé vettem az irányt, hogy tájékozódjam. Kiderült, az előző napi testületi ülés napirendjén szerepelt a lehetőség. – Huszár Gábor szentgotthárdi polgármestert hallgatom az egykori ciszter főapát dolgozószobájában berendezett irodájában. A légkör tekintélyt parancsol, ahogy a város vezetője megjegyzi, ember itt még nem kiabált, még ha azzal a szándékkal indult is el otthonról…

Amúgy visszakapta volna az egyház az egész kolostort, ha meg tudta volna tölteni szerzetessel. Így viszont inkább a 600 millió forintos megváltást választották, amit a zirci rendházukra költöttek. De nem engedjük, hogy az egykori kolostor patinás, bár néhány milliárdos felújításért kiáltó épülete elvonja a figyelmünket, sőt vegyük le a szemünket a III. Károly 1734-es adományozó levelének átadását ábrázoló festmény másolatáról is, hallgassuk csak tovább a városvezetőt arról, hogy az égető hírének vételét követő napon levelet írt a szentgotthárdi szlovén főkonzulnak, akitől tájékoztatást kért a szomszédos ország szándékáról.

– Annál is inkább, mert amúgy kiváló a kapcsolatunk Szlovéniával, s nem szeretnénk, ha megismétlődne a néhány évvel ezelőtti huzavona, amit a szomszédos Ausztriával kellett átélnünk. Igen, Rábakeresztúrra utal, osztrákosan Heiligenkreutzra, amely településen szintén hulladékégetőt akartak létesíteni, mégpedig a magyar határ közvetlen közelében. Érkezésünkkor a polgármester titkárságán már várt az a kötet, amelyet Woki Zoltán, az osztrák beruházás elleni tiltakozás motorja hagyott számomra, s amelyben dokumentálta az akkori, 6 és fél évig tartó, végül sikerre vezető küzdelmet.

– Az ott a szentgotthárdi templom – mutatja a fák közül kandikáló építményt immár az osztrák oldalról Huszár Gábor. Mert ha már itt vagyunk, persze, hogy körülnézünk az ipari létesítményeket, egyebek között egy tekintélyes méretű viszkózagyárat magában foglaló ausztriai ipari parkban.

– Hetven méter magas a templomunk tornya. Ettől lett volna még 30 méterrel magasabb az égető kéménye. De nem lett, mert a szentgotthárdiak – no, meg Magyarország számos részéről érkező környezetvédők, politikusok, civilek – mindent bevetettek ellene. És ezt most tessék szó szerint érteni: huszáröltözetben, magyar zászlókat lobogtatva még ágyúkat is felvonultattak. S ahol egy ágyú található, az el is sülhet…

– Átlőttek a határon? – kérdezek rá, hogy jól értem-e.

– No, azt azért nem – ingatja a fejét a polgármester –, abból ugyanis lett volna némi diplomáciai bonyodalom… Viszont a durranások hangja elért hozzájuk. Leginkább azonban azon akadtak ki, amikor egy koporsót tettek le a túloldali ipari parkban, jelezve, hogy az égető megvalósulása a 835 éves Szentgotthárd végét jelentené. Végül csak meghátráltak a határ túloldalán, különösen, amikor kiderült, hogy valójában nem is a saját, hanem Olaszországból érkező hulladékot égetnének el benne, ami által a brüsszeli előírásokkal is szembemennének.

– Nem szeretnénk, ha most ugyanezt a harcot a szlovénekkel is meg kellene vívnunk – összegez Huszár Gábor.

Akármit is hoz a jövő, mi mindenesetre átkelünk a táborukba, hogy kipuhatoljuk a szándékukat. Sal – vagy ahogy a helységnévtáblán olvasom, Šalovci – egy 1400 lelkes település 250 magyarajkú lakossal. Közigazgatásilag öt másik faluval alkot egy községet. A táj a magyarországihoz hasonlóan csodás, minden üde zöld. Sal igazán nem azt a benyomást kelti, mint ami nyakig el van adósodva. Pedig így van, ezt még az RTV4 szlovén tévéadó május 9-i felvételéből tudom, amit Woki Zoltán volt szíves átküldeni számomra, segítendő a riportra való felkészülésemet.

Az előző napi testületi ülésről készült magyar nyelvű összefoglalóból tudtam meg, hogy a 2 és fél millió eurós (800 millió forintos) költségvetésű községnek csaknem 2 millió eurós (600 millió forintos) adóssága van. Így a beruházásra fordítható összegek tekintélyes része is elkészült művek kifizetésére szolgál. Hogy jól gazdálkodik-e a település, azt nem én vagyok hivatott eldönteni…

– A ljubljanai Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumtól kaptunk egy levelet, mint ahogy bizonyára más települések is, hogy keresik a helyet, ahol megépíthetnének még egy hulladékégetőt, mert az az egy, ami Szlovéniában van, az kevés – tájékoztat készségesen egy kedves magyar hivatalnok hölgy tolmácsolásában Istok Fartek polgármester. – Erről tárgyaltunk a május 8-i testületi ülésen.

– És mire jutottak? Bejelentkeztek, hogy Salban megépíthetik a hulladékégetőt?

– Nem jelentkeztünk be, hanem további tájékoztatást kérünk arról, hogy mekkora lenne, mikorra épülne meg, ilyesmit.

– Kaptak már választ?

– Még nem, de amint megérkezik, ismertetem a testülettel.

– És ha kedvükre való lesz, akkor elfogadják, hogy itt épüljön meg?

– Ha olyan lenne, akkor is népszavazást írnánk ki. De nem hisszük, hogy megfelelő lenne, mivel az ilyen erőmű eleve nagyobb településekre való, ahol a megtermelt hőt fel tudják használni, mondjuk a házak fűtésére, meleg víz előállítására. S különben is, mi a jövőnket a természeti környezetünk adta előnyök kiaknázásával képzeljük el. Észrevették, ugye, milyen szép helyen élünk?

– Ezt tanúsíthatom. Viszont, ha eleve nem szeretnének hulladékégetőt, akkor egyáltalán miért foglalkoztak az üggyel?

– Salban kevés a munkahely, sokan járnak el dolgozni a környékre, például Muraszombatba, de még Ausztriába is. Szerettük volna felhívni magunkra a figyelmet.

– Ez sikerült is, az Őrségben már megfogalmaztak egy levelet az égető ellen…

– Nem erre gondoltam – neveti el magát a polgármester, jelezve, hogy érti az iróniát –, hanem a ljubljanai kormány figyelmére utaltam.