A halálba repültek az ellátmányt hozó katonák

Jurij Karakazov csupán pár hónapos volt, mikor édesapját elvesztette. Az orosz férfi egész életében arra kereste a választ, hogy mi történhetett vele a II. világ-háborúban. Az egykori szovjet hatóságok nem sokat tudtak mondani arról a nyári éjszakáról, amikor a németek két repülőgépüket lelőtték Magyarország felett – az egyik fedélzetén szolgált parancsnokként a keresett édesapa, Armen Artyemovics Karakazov gárdaszázados.

A katonákat ismeretlen helyen nyugvó hősi halottaknak tekintették. Sokáig idehaza is csupán annyit lehetett tudni, hogy 1944. augusztus 9-én éjszaka 21 gép indult el Kijev mellől, Kalinovkáról szerbiai, illetve horvátországi célpontok felé, hogy Magyarországon keresztül ellátmányt dobjanak le az ott harcoló partizánoknak. A köznyelv ezeket a repülőgépeket Tito-buszoknak vagy Tito-járatoknak nevezte.

GÉPMADÁRBÓL ORSZÁGALMA „Az első becslések szerint úgy véltük, Magyarország felett 1600 repülőgépet lőttek le. A hazai és a külföldi levéltárak dokumentumai, illetve a fiatalabb korosztály kutatásai alapján ma már azt mondom, körülbelül 2500-3000 repülőgép zuhanhatott le hazánk területén a II. világháború vége felé, túlnyomó többségük a Dunántúlon” – mondta el korábban lapunknak Tóth Ferenc, a Magyar Roncskutató Egyesület tiszteletbeli elnöke. A vízügyi szakembertől anno a veterán repülők kértek segítséget, aztán maga is megszállott roncskutató lett és „vizes esetekre” specializálódott. Szerinte 1944 tavasza és 1945 áprilisa között 40-50 repülőgép eshetett a Balatonba; ezek zöme légi harcban sérült meg, a többi műszaki vagy vezetési hiba, illetve kényszerleszállás miatt landolt a vízben. Mintegy 15-20 repülőgép maradványait kiszedték a tóból. Egyes gépmadarak a vízből múzeumba kerültek, míg a korábbi évtizedekben felleltek darabjait a megtalálók roncstelepre vitték vagy malacperzselőként, tyúkketrecként, templom tornyán országalmaként végezték.

A visszafelé tartó út során azonban közülük két amerikai gyártmányú B–25-ös gépet lelőttek a németek. Nem tévedés, valóban léteztek az amerikai gyártmányú, szovjet felségjelű gépek a Vörös Hadsereg kötelékében: a közös ellenség összefogta a szövetségeseket, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok úgynevezett kölcsönbérleti szerződésekkel segítette Sztálint, amiben csak tudta, repülőkkel, járművekkel, ruhákkal…

Az egyik szerencsétlenül járt repülőgép hat fővel a Tolna megyei Nagymányok térségében egy erdőben zuhant le, a másik öt fővel a Bács-Kiskun megyei Akasztón egy családi ház udvarán fúródott földbe.

Mindkét gép legénysége életét vesztette. Az Akasztón lezuhant katonákat darabokra tépték a robbanások, a helyiek csak a testrészeik darabjait tudták összeszedni. Ezeket a temetőbe vitték, de sírjukat nem ismerjük. A nagymányoki áldozatokat a tragédia helyszínén, az erdőben temették el. Sírjuk fölé a háború után emlékművet emeltek, amelyet az 1956-os forradalom során helyiek ledöntöttek.

Ezt követően a maradványokat exhumálták és Nagymányok belterületén temették el őket, majd egy újabb exhumálás után, 1957. április 4-én a bonyhádi szovjet katonai temetőben, egy külön parcellában helyezték örök nyugalomra mint ismeretlen szovjet katonákat. Hozzátartozóikat senki nem értesítette a helyszínekről. És évtizedeken át senki nem foglalkozott velük.

Mígnem Nagy Gábor rá nem bukkant az esetre. A pécsi Janus Pannonius Múzeum régésztechnikusa ugyanis szabadidejében olyan pilóták után kutat, akiket Magyarország felett lőttek le. Egy Kanadában élő kutatótársa ötlete alapján, 2012-ben vágott bele a két tragédia körüli nyomozásba. Szemtanúkat keresett, és az erdőben a becsapódások helyszínén a lezuhant gép darabkáit.

(A nagyobb roncsokat még akkor összeszedték, azokat a Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár Rt. nyersanyagként beolvasztotta.) Már semmi olyat – mondjuk gyártási számot, motorszámot, azonosítót rejtő darabot – nem találtak, ami nyomra vezető lehetett volna. Maradt hát a meglévő dokumentumok (a Tolna Megyei Levéltárban összegyűjtött minden elérhető anyagot), a két gépről hazaküldött rádióüzenetek leiratainak időrendbe rendezése, majd összevetése a visszaemlékezésekkel.

Az orosz kutatókkal is felvette a kapcsolatot, akik készségesen minden dokumentumot átadtak a pécsi szakembernek, akinek segítői is akadtak: Magó Károly zászlós, az MH 86 Szolnok Helikopterbázis hivatásos katonája, illetve barátja, Derner Tamás repülőgép-oktató. Mindezek alapján sikerült azonosítani a Nagymányokon és az Akasztón lezuhant gépek legénységét.

Az orosz hatóságoknak az akasztói gép esetében egyetlen pilóta hozzátartozóját sem sikerült megtalálni, ám a nagymányoki hat főből ötnél sikerre vezetett a keresés.Közülük egy rokon jelezte: Magyarországra utazna, hogy kellőképp leróhassa tiszteletét az apja előtt. Jurij Karakazov 74 évvel a tragédia után, tavaly májusban járt Magyarországon. A nagymányoki erdő földjéből, ahol édesapja életét vesztette, egy zacskónyit vitt haza emlékül.

És egy másikat az ugyanezen a gépen hősi halált halt navigátor testvérének, aki szintén Moszkvában él, csak hajlott kora miatt már nem tudta vállalni az utazást. A 74 éves, meghatódott orosz férfi Bonyhádon még azt olvashatta a temető sírkövén, hogy a Nagymányokon elesett hat ismeretlen szovjet repülőtiszt nyugszik ott.

A kutatók szerették volna, hogy sok évtized múltán végre nevek is kerüljenek egy emléktáblára. Sok szervezés és adománygyűjtés után augusztus 9-én a szovjet katonák hősi temetőjében, a Kálvária-domb alján ünnepélyes megemlékezés keretében leleplezik a kiegészítő táblát.

MÉLTÓ NYUGHELYRE LELTEK

A Magyar Veterán Repülők Szövetségének roncskutatói több mint két évtizede fáradoznak azon, hogy a II. világháborúban Magyarországon lezuhant repülőgépek maradványait megtalálják, azonosítsák, utánajárjanak a lezuhanás körülményeinek, felkutassák az események ma is élő résztvevőit, szemtanúit és fölkeressék az áldozatok hozzátartozóit. Száznál több repülőgéphelyszínt azonosítottak, és tíz olyan gép került elő, amelyben vagy mellette emberi maradványokat találtak, vagy a személyzetet ismeretlenként a közeli temetőben temették el. Ezek az áldozatok méltó nyughelyre, katonatemetőbe, családi sírhelyre kerültek, vagy névvel látták el az addig jeltelen sírokat. Hála a kutatómunkát segítő magánszemélyeknek és állami szervezeteknek is.