Kaiser Ottó: „Az egyik embert mindig a másik ember érdekli a legjobban.”

Évtizedek óta ismerjük egymást, kollégák is voltunk, és némi túlzással elmondhatom, hogy „közreműködtem” a kastélyokról készült könyvében. Csodáltam a látásmódját, alázatát és munkabírását. Minden Pápán és környékén, portréfotózással kezdődött.

– Évtizedekre meghatározta a szemléletmódomat, hogy tanulóéveim alatt jártuk a vidéket, és végtelen mennyiségű portrét készítettünk az emberekről. Akkor jöttem rá, hogy az egyik embert mindig a másik ember érdekli a legjobban. A statisztikák szerint is így van, csak ezután jön az állatokat, a tájakat, végül a tárgyakat megörökítő képek kedveltsége. Alkotó emberként kacskaringós utat jártam be, kerestem a sajátomat.

Kezdetben becsavarogtam a világot, kívül kerestem a választ arra, hogy kit, mit és hogyan akarok megmutatni. Már tudom, belül van a titok. Pályafutásom során azonban engem sem kerültek el az elvárások, volt időszak, amikor nem csak a fotózásra koncentráltam. Dolgoztam fotóriporterként, képszerkesztőként, és alapító főszerkesztőként jegyeztem a Könyvjelző, valamint a Hungaricum című kulturális magazinokat.

Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdhessem azt, amit teljes szívvel és lélekkel tudok végezni. Saját környezetünk és kultúránk kiállításokon, valamint könyvekben való felmutatását. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részem lehet ebben a gazdag és rendkívül izgalmas munkában. A hazai és kárpát-medencei tájakat és embereket megörökítő könyvek iránt mind a mai napig nagy az érdeklődés.

Az elsőként kiadott, magyar kastélyokat és várakat bemutató kötet nyolcvanezer példányban fogyott el, a Magyarország 1000 csodája című, ötszáz oldalas albumot már negyedszer nyomják újra, de népszerű a magyar ízeket, magyar tájakat bemutató kötet is. A fotográfus és a munkáját maximálisan támogató felesége azonban sosem fogy ki az ötletekből, autóik sok százezer kilométert futottak már.

– Ezt nem lehet másképp csinálni. Olyan a könyv, mint egy gyerek: állandó törődést igényel, az ember ezzel kel és ezzel fekszik. Ha nem vagyunk úton, akkor is úton vagyunk, hiszen fejben már a következő utat szervezzük. Ahhoz, hogy jó képek szülessenek, néha többször is vissza kell menni egy-egy helyszínre.

Nem számít idő, pénz és fáradság, ezt csak szerelemből lehet csinálni. A magyar kultúra titka és egzotikuma magával ragadja az embert, nincs megállás. Párhuzamosan több könyv is van a fejemben: népművészet, épített örökség, gasztronómia és persze az emberek. Most éppen a Gyimesekben élő csángók világáról próbálok képeket készíteni.

A nemzetközi hírű fotóművész sosem riadt vissza az emberpróbáló feladatoktól. Több mint kétszáz alkotót örökített meg Londontól Amszterdamig, Rómától Marosvásárhelyig a Határtalan irodalom három kötetében.

Ennek megalkotása során a logisztikán kívül komoly rábeszélő képességre is szükség volt, hiszen a hosszú évek óta – más és más okokból – külföldre szakadt művészeket a saját szellemi műhelyükben, otthonukban örökítette meg, ahova nem volt mindig könnyű bebocsátást nyerni.

– Általában az első percekben eldől, hogy mit tud kezdeni egymással a fotográfus és alanya. Nem mindig könnyű a művészekkel. Különösen az írókkal, akik többnyire szemérmesek, és gyakran tartanak a kamerától is. A feleségem szerencsére rutinos partner, megosztja kicsit a figyelmet, ha kell, így könnyebben oldódik a hangulat, jobban kibontakozik a személyiségük.

Az életünk részévé vált ez a munka, nagyon sokat kaptunk ezektől a találkozásoktól. Érdekes volt hallgatni a véleményüket, figyelni azt, hányféleképpen szeletelik a világot, hogy művészi esszencia jöjjön ki belőle. Láttam, hogy kíváncsiak egymásra, és mennyire frissek szellemileg.

A Hollandiában otthonra lelt magyar fotóművész, a 94 éves Ata Kandó például a Hungaricum című folyóiratot lapozgatva lelkesen megkérdezte tőlem: „Tudna nekem adni egy állandó rovatot?”

Egy album készítése során nem mindig könnyű a szerzőtárs megtalálása és az elképzelések összehangolása. A népművészeti könyv szerkesztésekor úgy hozta a sors, hogy szerzőtárs híján a szövegeket is a fotográfusnak kellett meg alkotnia.

– Présben voltunk a könyvleadás miatt, úgyhogy napi tizenkét órát ültem a gép mellett, a zokogás határán. Hatalmas tudásanyagból kellett meríteni, amelyben izgalmas lett volna jobban elmerülni, de megtanultam, a határidő nagy úr.

Kaiser Ottóék folyamatosan versenyt futnak az idővel. Idén tíz országban tizennyolc kiállítás megnyitójára kerül sor, miközben készülnek az újabb könyvek, és nem mellesleg fotóalapú ajándéktárgyakkal foglalkozó saját vállalkozásukat is üzemeltetni kell.

– Nem is tudok mindegyik kiállítás megnyitóján részt venni. De vannak olyan megbízások, amelyekre nem lehet nemet mondani; mint például az iráni munkánkra. Mintha az ezeregyéjszaka meséibe csöppentünk volna.

Sok ezer éves emlékeket csodálhattuk meg, és olyan vendégszeretetben részesültünk, amit sohasem feledünk. Érzékeny, nyíltszívű embereket ismertünk meg, azóta is visszavágyunk. Ajánlom bárkinek, aki élményzuhatagra vágyik.

Ilyen tempó mellett nem lehet egyszerű egy művésznek a töltekezés, de szerencsés ember az, akinek a munkája egyben a hobbija. Budapestet és a Budai Várat is nagy előszeretettel örökíti meg, számára ez is kimeríthetetlen fotótéma.

– A hajnal a kedvenc napszakom. Fél négykor felkelek, és rovom az utcákat. A napfelkelte előtti utolsó percekben a legizgalmasabb az élet. A napsugarak megjelenésével minden egyes kontúr a cinkosommá válik. Nincs két egyforma ébredés, ahány napkelte, annyi Budapest. Olyan kegyelmi állapot, amelyhez nem kellenek szavak.

MAGYARORSZÁG 365 – ezzel a címmel hirdet fotópályázatot a kormány hazánk értékeinek bemutatására. A neves szakemberekből álló zsűri elnöke Kaiser Ottó. A pályázatra olyan képeket várnak (profiktól és amatőröktől egyaránt, akár mobilon készülteket is), amelyeknek a fotográfus szerint lendületük és pozitív kisugárzásuk van. Október közepéig adhatók be a pályaművek három kategóriában: táj és természet, épített és tárgyi örökség, valamint városi és vidéki közösségi életképek.