2020 legbolondosabb kutatási eredményei

Gyakran előfordul, hogy komoly tudósok létező problémák vizsgálata közben olyan eredményekre jutnak, amelyeknek se füle, se farka. Ezek a megállapítások ráadásul szakemberek lektorálása után meg is jelenhetnek tudományos szaklapokban, bármennyire is megrökönyödik rajtuk később a világ.

Ennek a jelenségnek a farvizére ült fel évtizedekkel ezelőtt a Harvard Egyetem, és minden évben egyszer egy vicclap szervezésében megrendezi az év legfurcsább, egyben legértelmetlenebbnek tűnő kutatásaiért és publikációiért járó díj átadását, az IgNobelt.

Az „ig” fosztóképzővel ugyan azt jelzik, hogy ezeket a kutatásokat nem kell komolyan venni, de az IgNobel-díjasok tulajdonképpen először megnevettetik, aztán elgondolkodtatják az embert. Nem véletlen, hogy az IgNobel jutalmazottjainak megállapításaiból sok esetben valós kutatási eredmények is születnek, sőt van olyan tudós is, Sir Andre Geim fizikus személyében, aki a vicces „elismerést” követően lett egy másik kutatásával az igazi Nobel-díj tulajdonosa.

Az idei díjátadón a legnagyobb visszhangot azok a tudósok keltették, akik különböző állatokat vizsgáltak meg, nekik nem éppen kellemes helyzetben. Ez persze előfordul komoly tudományos kutatások esetében is kísérleti egerekkel, patkányokkal vagy egyéb aprójószágokkal, de ilyenkor legalább azzal vigasztalhatják a felháborodott állatvédőket, hogy lehet „értelme” a kínzásoknak.

Azt viszont nehéz utólag is megmagyarázni, hogy miért kellett például egy kínai aligátort héliummal telített kamrába zárni. Eközben ugyanis azt vizsgálták, hogy a fújtatása alatt megváltozik-e a hüllő hangja, mint a gyerekeknek, akik a lufik töltőgázának beszippantásával szórakoznak. Az ezzel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport tagjai azt akarták ilyetén módon megtudni, hogy a krokodilfélék a testméretüket is közlik-e a hangadással más élőlények számára.

A vizsgálat felemás eredményt szült: kiderült ugyan belőle, hogy van összefüggés a krokodilok mérete és az általuk kibocsátott hangok rezgése között, de azt, hogy a többi állat ezt meg is érti-e, természetesen nem sikerült kideríteni.

Hasonló kísérleteket végzett az idei fizikai IgNobelt kiérdemlő Ivan Makszimov és Andrij Pototszkij is. Ők jobb sorsra érdemes földigilisztákat rezegtettek magas frekvenciájú hangokkal, azt vizsgálva, hogy ez milyen változásokat okoz a gyűrűs­férgek alakjában. Szintén az állatokhoz köthető kutatás hozta el idén a rovartani díjat is a Harvardon.

Richard Vetter tudományos alapossággal bizonyította be, hogy a legtöbb rovartani szakértő valójában arach­nofóbiás, vagyis fél a pókoktól. Ez azért érdekes, mert a pókok ugyan nem rovarok, de ízelt lábakkal rendelkeznek, amely a rovarokkal foglalkozók számára nyilván nem lehet rémületet keltő adottság.

Az álkutatásoknak tűnő tevékenységek körét természetesen ebben az évben sem kerülhették el a pszichológusok. Miranda Giacomin és Nicholas Rule például arra vetemedtek, hogy a szemöldökük alapján próbálják meg kimutatni embertársaikban a narcisztikus személyiségjegyeket. A kutatás, ha másra nem is, arra bizonyosan támpontot nyújthat, hogy miért rajzolnak mostanság oly sokan ceruzával maguknak szemöldököt.

A békedíjat pedig a pszichológiai hidegháború élharcosai, India és Pakisztán kormányai kapták. A két ország diplomatái ugyanis az obszcén telefonhívásokkal zajló zaklatás és a villanydrótok elnyesegetése mellett azt is kitalálták, hogy időnként az éjszaka közepén kölcsönösen becsengetnek egymáshoz, majd elszaladnak, mint a vásott gyerekek.

Az orvoslás egyik díját egy holland-belga csoport kapta, akik feltárták az úgynevezett mizofónia jelenséget. Ez gyakorlatilag azt jelenti, valakit idegesít, hogy a közelében rágnak. A kutatás nyomán nyilvánvalóan sokan felfedezik majd magukban ezt a „betegséget”, és jelentősen csökkennek a kisállat-kereskedések bevételei is.

Sokan és sokféleképpen gúnyolódnak a világhálón a „brit tudósokon”, és hogy ennek lehet némi alapja, azt bizonyítja az idei anyagtani díjazott is. A britek egy csoportja ugyanis nem volt rest azt vizsgálni, hogy vajon a fagyott ember ürülékéből lehet-e kést készíteni. Azt viszont csak ők tudják, erre a bosszantó kutatásra miért is volt szükség, hiszen eddig még soha senki nem állította, hogy bárki is próbálkozott volna ezzel rajtuk kívül.

Nagyot fordulhat a világ közgazdaságtana azzal a felméréssel is, amely azt vizsgálta, van-e összefüggés az egyes országokban tapasztalható jövedelmi különbségek és a csókolózás gyakorisága között. Eb­ben a projektben bizonyára sokan részt vettek volna, főként a részletkutatásokban, ha csinosak a vizsgálandó tesztalanyok.

Az egyik legelgondolkodtatóbb díj viszont a menedzsment kategóriá­ban született. Ezt öt kínai bérgyilkos kapta, akik egymásnak adták át egyfajta alvállalkozóként a „munkát”, persze egyre kevesebb pénzért. A láncolat aljára került bűnöző így végül olyan kevés fizetséget kapott volna, hogy inkább egy szép összegért megállapodott az áldozattal, hogy az játssza el a saját halálát.

A jelenség vélhetően a jövőben hatással lehet majd az alvállalkozói hálók kialakításának módszertanára is. Bár egyes, nem kizsákmányoló munkáltatóknak nyilván nem újdonság, hogy kevesebb pénzért az emberek általában kevesebbet is dolgoznak, és inkább elkezdenek a zavarosban halászni.