Ennivalóan finom álmok

Otthonát egész évben fahéjas-gyömbéres-ánizsos illat lengi be. Szinte megállás nélkül gyúrja a tésztát, sütője mindig szolgálatra kész, aztán a díszítés, a feliratozás is folyamatos elfoglaltságot igényel. Nem is kérdés: Horváthné Jankovics Beáta élete a mézeskalács körül forog.

Családjában senki nem foglalkozott efféle hagyományőrzéssel, bár akadtak jó kézügyességű felmenői, például a nagyapja, aki takács volt. Nagymamája és édesanyja inkább a konyhában bizonyította kreativitását, süteményeiket mindenki dicsérte, de a kézimunkázásban is jeleskedtek.

Bea sok fortélyt ellesett tőlük, mézes álmai azonban akkor még nem voltak, merthogy cipőfelsőrész-készítőnek tanult. Szülei Nemeskeresztúron laktak, ő Sárváron tanult és ott is helyezkedett el. Aztán férjhez ment, így került a Vas megyei Bő községbe, ahol most is él.

Valamikor a nyolcvanas évek végén az egyik ismerősénél meglátott a karácsonyfán néhány fakó mézeskalács díszt, lerítt róluk, hogy sütőipari tu­cat­termékek. Bea nem állta meg szó nélkül: – Ilyet én is tudok csinálni, sőt még különbet is!

És valóban: talált egy megfelelő receptet, a többi már magától jött. Kezdetben csak a családnak, barátoknak, ismerősöknek jutott a mézeskalácsaiból, háziasszonyként ennyivel beérte. De a kíváncsiság vitte tovább!

Egyre elszántabban járta a vásárokat, a búcsúkat, leghosszabban a mézeskalácsos sátraknál időzött. Akkoriban még nem volt olyan kiterjedt szakirodalma ennek a mesterségnek, mint manapság, az alapvető ismereteket jóformán csak a kézművesektől lehetett elsajátítani. Bea is ezt tette.

Cserszegtomajon rátalált Vargáné Orbán Anikó mézeskalács-készítőre, aki bevezette a sütés és díszítés rejtelmeibe. Majd Kiss Ibolyánál a cukorvirág formázását tanulta meg. Az évek teltével szebbnél szebb példányok kerültek ki a keze alól. Tetszetős mézeskalácsait egyre többen keresték, elhalmozták megrendelésekkel. Egyéni vállalkozóként ma már ez a mesterség a főfoglalkozása.

Saját márkáját „Bea mézes álmai” néven építgeti. A tervezéstől a díszítésig mindent maga csinál.

Rengeteg mézeskalácsrecept létezik, mindenki a sajátjára esküszik. Bea kevés változtatással most is azt használja, amit legelőször kipróbált. Az sem mindegy, hogy az édességnek mi lesz a sorsa: megesszük-e, vagy csak gyönyörködünk benne.

Az utóbbi esetben ugyanis nincs jelentősége, hogy milyen mézből készül, az viszont nagyon is lényeges, hogy a tészta keményebb, vagyis formatartó legyen. A rutinos mézeskalácsos tudja, meddig kell gyúrni, mikor kezdődhet a formázás, jön el a sütés ideje.

Vannak apróbb trükkök, például ha a díszítésbe hiba csúszna. Bea rájött arra is, hogy az állandó minőség érdekében azonos alapanyaggal érdemes dolgoznia. Ezért is veszi készen a fűszerkeveréket, noha maga is tudna hasonlót összerakni, az édesítésre pedig ma már a napraforgómézet tartja a legalkalmasabbnak.

Kimeríthetetlen az ötletek tárháza. Bea bevallottan mindenben mézeskalács-motívumot vél felfedezni: ha meglát egy szép épületdíszt a parasztházon, vagy beleszeret egy különleges hímzésmintába, azokat előbb-utóbb felhasználja.

Sőt még a tetoválásokat is ihletforrásnak tekinti. Számára nincs lehetetlen kérés, a megrendelők fantáziája pedig igencsak meg-meglódul. Volt, aki mézeskalácsból épített Eiffel-tornyot szeretett volna – s meg is kapta, de azt nem felejti el, mennyire megszenvedett vele.

Megannyi háromdimenziós különlegességet készített már a focilabdától a versenybiciklin át a kincses ládikáig. Mindig ösztönösen ráérez, hogyan lesz a legélethűbb az óhajtott figura. Nem szokott előre terveket gyártani, fejből dolgozik. Egyszerűen „csak” hozzákezd a formázáshoz, sablonok segítségével megsüti a paneleket, és a végére testet ölt az elképzelés.

Még akkor sem ad ki a keze közül két egyforma darabot, ha egyvalamiből száz-százötvenet rendelnek tőle. Például a lakodalomban a vendégeknek ajándékozandó apró mézeskalács szíveket sem díszíti hasonlóan, variálja a sormintákat.

Ahogy változnak az évszakok, úgy módosul a mézeskalácsok kínálata is. Áprilistól júliusig ott a húsvét, a nőnap, az anyák napja, a ballagás, az évzáró, a nyár végétől pedig már a karácsonyra kell készülni. Októberben begyűjti a megrendeléseket, aztán nekilát a munkának.

Aki későn kap észbe, hogy egyedi mézeskalácsot szeretne, bizony lemarad róla. Bea számára a december a leghúzósabb, ilyenkor adventi vásárokon, szállodákban kínálja mézes portékáit, a köztes napokon pedig sürög-forog a konyhában, hogy feltölthesse a készletét.

Horváthné Jankovics Beáta mézeskalácsai külföldre is eljutottak már, egyebek közt Ausztriába, Németországba, Ciprusra, Angliába, illetve Kínába, Mexikóba, Japánba, Ausztráliába. Egyszer váratlanul betoppant hozzá egy osztrák cukrász, aki az interneten látta a munkáit, máskor meg cseh és szlovák mézeskalácsosokkal hozta össze a sors, s ha nehezen is, de sikerült megérteniük egymást.

Bea nem gondolná, hogy egy licitáláson nagy pénzeket ígérnének a műveiért, neki amúgy is az a fontosabb, hogy bárki számára megfizethetőek legyenek a mézesei. Szívéhez legközelebb a karácsonyi ihletésű formák állnak.

Egy ideig félretette a mintadarabjait, de mára felhagyott vele, mert elég sérülékenyek és pár év alatt tönkremennek. Ha nagyon szeretné valamelyiket megint látni, nem okoz gondot számára az újrateremtés. De hogy nem az Eiffel-toronnyal kezdené, az egészen biztos.