Földön, hegyen, levegőben – Kositzky Attilával

Ha az ember egy háromcsillagos tábornokot ke­res fel az otthonában, gondoltam, nem árt hajszálpontosan érkezni. Egyszerű, nem hivalkodó ház az övé és családjáé Balatonfüred csendes utcájában. Fekete, magas nyakú garbóban siet kertkaput nyitni, valahogy ép­pen így képzelek el felöltözni egy altábornagyot otthoni környezetben.

Látszik, hogy felmosták a kertkapu és a házba vezető lépcső közötti rövid járdát is, mert még halványan sejlik egy-egy vízfolt a betonon. Bevezet a „barlangba” vagy „műhelybe”, de leginkább „kék szobának” nevezett helyiségbe. A dolgozószoba falán megannyi fénykép, amely például motoros gépről, vadászgépről vagy éppen infrabomba elleni léglövészeten készült a Balti-tenger fölött.

A vitrinekben oklevelek, kitüntetések, elismerések sorakoznak, de jó sok jubileumi söröskorsó is található. Van egy saját magáról készített fotója is, miközben vadászgépet vezet, bár a formabontó, merész kompozíciót 1993-ban még nem nevezték selfie-nek. Bekeretezett fényképen egy amerikai példakép pilóta, s egy másik férfi, aki a hitleri légierőnél a vadászok főnökeként összekülönbözött Hitlerrel, Hermann Göringgel – vendéglátóm meséli, hogy több alkalommal találkozott az amerikaival és vele is.

Kositzky Attila Kazincbarcikán született 1943. szeptember 4-én. Édesapja főaknász volt, s bár levitte apja a bányába, ő más utat választott. A mélység helyett a magas­ságot!

– A házunk udvaráról ráláttunk a diósgyőri kohászati művekre, ahol a feláramló meleg levegőt kihasználva a miskolci repülőtérről általában oda vontatták a vitorlázógépeket. Leoldott, tekert, és én nap mint nap csodáltam a gyönyörű, karcsú, fehér gépeket. A látvány és a vélt érzés meghatározta, hogy pilóta akarjak lenni.

A diósgyőri repülőklubba jelentkezve 1958 őszén kezdte az elméletet, majd idősebb Rubik Ernő R–15 Koma és R–16 Lepke típusú repülőgépével repült, illetve 1961-ben, az érettségit követően elkezdett motoros gépen is repülni, s célul a vadászrepülő tiszti iskolát jelölte meg.

És valóban, az érettségi után elvégezte a négyéves vadászpilóta tiszti iskolát, a hároméves Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, valamint az egyéves, úgynevezett vezérkari tanfolyamot is. 1999-ben a Magyar Légierő vezérkari főnökeként, altábornagyi rangban került nyugállományba. Elérte a csúcsok csúcsát.

– Gondolta volna bármikor is, hogy a létező legnagyobb karriert futja be?

– Se közel, se távol nem volt ilyen gondolatom. Egyedül az motivált, mint minden évfolyamtársamat, hogy elvégezzem a vadászpilóta-képző iskolát, és bárhol Magyarországon, valamelyik ezredhez kerülve vadászgéppel repüljek. Ezzel valamennyien boldogok voltunk.

Nem így történt. Pilóta a Szolnoki Repülő Ezrednél, majd a pápai 47. Honi Vadászrepülő Ezrednél. Később az utóbbinál századtörzsfőnök, majd rajparancsnok. Aztán Taszáron, a 31. Honi Vadászrepülő Ezrednél századparancsnok, majd ismét Pápán a 47. Honi Vadászrepülő Ezrednél ezredparancsnok-helyettes, később, 1983 és 1990 között ezredparancsnok.

Végül – minő élet­rajz­sűrítmény ez – négy évig, 1994-ig Veszprémben, az 1. Honi Légvédelmi Hadtestnél repülőfőnök, aztán 1995-ben hadtestparancsnok-helyettes, 1995-től 1997-ig hadtestparancsnok, majd 1997 és 1999 között a Légierő Vezérkarnál vezérkari főnök.

– Az életutamhoz sok helyszín köthető. Miskolcon, Szolnokon, majd vadászpilóta-képzésen Rosztov mellett a Szovjetunióban, aztán egy kozák faluban, Taszáron, újra Szolnokon és Pápán éltünk. Első feleségem pedagógusként, a katonafeleségek sorsát élve Martfűn, Szolnokon, Pápán, majd Pápa mellett két faluban, Taszáron, Budapesten, majd ismét Pápán tanított és ott halt meg. Jelenlegi feleségemnek nagyon sokat köszönhetek, hogy sikeresen vettem az akadályokat. Aztán 1990 tavaszán Veszprémbe kerültem.

– Hadtestparancsnokként, majd vezérkari főnökként hogyan telt egy átlagos napja?

– Akkoriban Veszprémben lakom a Muskátli utcában. Reggel háromnegyed ötkor kelek. A reggelimet már előző este összekészítem a hűtőben egy tányérra, hogy ne kelljen időt vesztegetnem. Gyorsan megborotválkozom, belapátolom a reggelit, s a hátizsákomat felkapom, és 2,5 kilométert gyalogolok a városi uszodáig, ahol leúszok 800 métert.

Lezuhanyozok, visszasétálok az otthonomig, s 7 óra 10–15 között ott várt a házunk előtt egy szolgálati autó, egy katonazöld színű Wolks­vagen Passat, amelyik Budapestre szállított. Délig ott dolgoztam, majd 13.30 körül Veszprémbe értem, s a közvetlen beosztottakkal napi ügyeket egyeztettem.

Onnét átmentem Pápára, ott megebédeltem, aludtam másfél órát a magassági állomás valamelyik szobájában, majd repültem este, s éjfélre hazaértem. A kocsiban szundítottam egy órát, veszprémi otthonomba érve pedig aludtam még ötöt, s másnap öt előtt kezdődött elölről. Indigóval kell aludni a párna alatt, az duplának számít.

– Nem kötözködöm, de muszáj volt mindennap Budapestre mennie?

– Nem. Viszont egy rövid időszakban Budapesten és Veszprémben is egy-egy beosztást láttam el. És akkor igen. Három hónap alatt fel kellett számolni egy budapesti szervezetet, amely addig szakmailag fölöttem volt. Az a skrizofrén helyzet állt elő, hogy Budapesten főcsoportfőnök voltam, Veszprémben pedig hadtestparancsnok, így szolgálati jelentést írtam a főcsoport­főnöknek, tehát magamnak.

Amikor felmentem Budapestre, elolvastam a levelemet, majd megszerkesztettem a választ, és válaszoltam magamnak. Őrültségnek tűnik, de ezt a levelezést – hiába magammal leveleztem – dokumentálni kellett, hiszen mégiscsak egy légierő ügyes-bajos átmenetéről volt szó benne. A régi szervezetet meg kellett szüntetni, lent Veszprémben pedig az volt a feladatom, hogy megalakítsam a légierő-vezérkart.

– Vezérkari főnökként hány beosztottja volt?

– Mintegy 15 ezer ember. Az összes katonai repülőtér, az összes katonai repülő eszköz, az összes radar és az összes légvédelmi rakéta a beosztottakkal, személyzettel együtt.

– Aktív évek sok ezer beosztottal. A nyugdíjazása 1999. szeptember 4-én és az azt követő időszak nem volt borzalmas?

– A törvény meghatározta, hogy 56 évesen nyugállományba kell vonulnom, ebből kifolyólag volt időm arra, hogy felkészüljek. Pszichikailag sikerült, de a számvetést nem jól végeztem, mert 70 év teljes szolgálati idő után – 1971 óta minden szuperszonikus repülőgéppel történő repülés duplának számít – a nyugdíjam 63 ezer forint volt.

Rádöbbentem, hogy ez marha kevés lakásrezsire, élelemre, családra! Ebből kifolyólag én a nyugállományba kerülést követően öt munkahelyen dolgoztam Budapesten és Veszprémben. Előfordult, hogy az egyik őrző-védő káefté alkalmazottjaként Záhonytól Tapolcáig jártam az országot, s ha egy nap nem vezettem 300 kilométert, akkor hiányérzetem volt. Volt olyan nap, hogy főfelügyelőként 750 kilométert tettem az autóba az őröket ellenőrizve, nekik ellátmányt, ruházatot biztosítva.

– Egy háromcsillagos tábornok csinálja ezt. No, ez nem volt skizofrén helyzet?

– Nézze, pénz kellett a talpon maradáshoz. Volt olyan helyzet, hogy a Kékestetőn szolgáló két farkaskutyát a hófúvás betemette. A Kékestető alatti tüdőszanatóriumig fel tudtam menni kocsival, ám onnantól a vállamon vittem a kutyatáposzsákot. Persze kérdezték néha tőlem, nem szégyelled? Gyerekek, nem a mazochista gondolatok miatt járok dolgozni, hanem fizetésért. Azzal, hogy a kutyatápot felviszem a Kékestetőre, nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, különben is, a nyakamon hordom egy láncon. Kész, ennyi az egész.

Más munkahelyen a szentkirályszabadjai repülőtér polgári hasznosításáról írt tanulmányt.

A nyugalmazott tábornok és családja Balatonfüredre költözött. Három gyermeke van, a fia ezredes, most önkéntes tartalékos. Ő egy időben a magyar honvédségnél a NATO elvárásai alapján a kiképzésért felelt.

Kositzky Attila 43 évig repült, 29 repülőgéptípussal. Összesen 6665 felszállást hajtott végre, és 3369 órát töltött a levegőben. Megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjét, és az USA-beli Legion of Merit Érdemrend Parancsnoki Fokozatát. Mutatja is relikviáit balatonfüredi házában, a vitrinek alatt.

– Repülés közben nem vettem észre, hogy a családom aggódik értem. Nyugállományúként kisgéppel repültem, s ha történt valahol egy baleset, a feleségem megkérdezte, nagyon kell ez neked? És akkor befejeztem a repülést.

A falon minden kép mesél. Mint ahogy ő is. Húszféle előadással járja az országot, előző nap Pápán a ­„Trianon és a magyar katonai repülés stációi” című előadását tartotta meg, ma pedig busszal Győrbe utazik, hogy a megyei könyvtárban szó­­rakoztassa az érdeklődőket.

– És mi „A kis herceg rejtélye” című előadásának vázlata? Ha szabad kérnem. Azt tudjuk, hogy Saint-Exupéry repülőpilóta volt, aki rejtélyes módon egy felszállást követően tűnt el. Depressziós volt.

– Szégyenszemre, amikor 1968-ban Krakkóban egy lengyel hölgy megkérdezte tőlem, hogy olvastam-e A kis herceget, nem tudtam igennel felelni. De bepótoltam, sőt sokat kutattam ebben a témában. Tárgyszerűen feldolgozva a szerző életművét, egy dologra nem kaptam választ: Korzikáról felszállva Franciaország fölött miért tért el a hazavezető útvonaltól mintegy 200 kilométerre?

Erre a választ egy novellában fogalmaztam meg – mert írok is –, ebben a repülős őrnagy egy kígyóval osztja meg a gondolatait. Az utolsó bevetésre is együtt szállnak fel. „Most miért térsz el az útvonaltól, most miért süllyedsz kis magasságra, hogy a vadászok elcsípjenek?” – kérdi a kígyó. Aztán egy fény villan a visszapillantóban, egy német pilóta lelövi őket.

Szóval a kígyó A kis hercegben mindig mondja, ha vissza akarsz térni a kisbolygódra, szóljál. Nem fog fájni, 30 másodperc. Megtért Exupery a kisbolygóra. Meghasonult ember volt. A levelei között találtam olyat, amelyikben a francia ellenállási mozgalom vezetőjének írja, ha a háború véget ér, ez a Franciaország már nem az a Franciaország lesz.

Kositzky Attila ránéz a pilótaórájára. Van még idő a busz indulásáig, hiszen közepes tempóban sétálva a buszállomás 17 percre van az olajozottsága miatt nem nyikorgó bejárati vasajtótól.

– Az előadásaim tartalmát időnként leporolom, szerkezetüket alakítom. Ahogy a pulpituson állok, érzem, hogy a hallgatóság valamelyik részt jobban figyeli, mást kevésbé, és a visszajelzések alapján módosítok rajta. És itt ez a kis múzeum, ide szabadon lehet jönni. Az ország távolabbi szegleteiből, Debrecenből, Szegedről is eljönnek ide.

Mint ezen a nyáron Kecskemét mellől a két felnőtt és a három gyermek. Előadásom végén ránéztem az órámra, s azt mondtam, na, akkor elérik a strandot, mert jó idő van… Nem, nem mennek ők a strandra! Nem így tervezték – méltatlankodtak. Ők bizony a személyem s a kiállításom miatt jöttek csak ide. Teljesen megdöbbentem.

Nem mellesleg Kositzky Attilának A vadászpilóta magánya című fotókiállítását az elmúlt 25 évben 15 településen 20 alkalommal mutatták be. Kenyérkereső eszköze a MiG–21 különféle változata volt. Írói munkásságát megelőzően összehozott olyan szakdolgozatokat, mint „A MiG–23 és az F–15 összehasonlító elemzése” vagy a „Térinformatikai módszerek alkalmazása csapásmérés tervezésekor”.

Egyik sem a Vidám Könyvek so­rozatban jelent meg.