Az én képernyőm – Lány a Gulagon

Hazafias és erősen irredenta neveltetése, kamaszos kalandvágya folytán lelkesen küzdött volna a „román kémek” ellen. Társaival együtt elvégeztettek vele egy bécsi kiképző tanfolyamot, de bevetésre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak.

Hazatért, s már el is felejtette volna az egész kalandot, amikor árulás miatt a csoport lebukott. Ernesztina munkába ment, amikor az utcán egyszer csak megállt mellette egy fekete autó. És innentől kezdve elkezdődött a rémálom. Úgy, hogy a kislány nem csinált semmit, de még ha adott is volna jelentéseket, akkor sem érdemelte azt, hogy tíz évet elvegyenek az életéből…

Az m5 csatornán vetített, A szenvedések földje című, 2017-ben készült dokumentumfilm, Eckhardt Balázs munkája az egykori fiatal lány sorsát mutatja be. A képernyőn egy már nagyon idős asszony beszél fiatalos élénkséggel és megjelenítő erővel ezekről az évekről. A személyes visszaemlékezésen alapuló dokumentumfilm elkészülését jelentős iratfeldolgozás előzte meg a Magyar Nemzeti Levéltárban. Így a film Ernesztina sorsában a Gulag sok százezer foglyának szenvedéseit is fel tudja mutatni.

Tehát vissza 1945 októberéhez. A lefüggönyözött autó az Andrássy út 60.-ba szállította, ahol a lányt személyesen Péter Gábor, az ÁVH vezetője hallgatta ki. Patkányokkal teli pincében tartották, majd 1946 februárjában kémkedés és terrorizmus miatt 20 évi kényszermunkára ítélte a szovjet állambiztonsági hivatal, a GUPVI.

Ezután kezdődött a nagy út a marhavagonokban. Nem mondták, hova viszik a magyar foglyokat, akik közül sokakat bírói ítélet nélkül, akár az utcán fogdostak össze. De jöttek a fehér éjszakák, látták az északi fény játékát, egyértelmű volt: a cél Szibéria.

Ernesztinát Vorkutára szállították, szenet és követ bányászott, volt favágó, épített vasutat, ásott árkot az angarai vízműnek. Ez utóbbira emlékszik úgy, mint a legszörnyűbb élményre: az Angaránál nyáron a mocsárban dolgoztak, szúnyogok milliói kínozták őket. Naponta két deci vizet kaptak – olyan szomjasak voltak, hogy a lárváktól nyüzsgő tócsából is ittak.

Fiatal, erős szervezete nehezen, de kibírta a megpróbáltatásokat, ám a foglyok egyharmada belepusztult az embertelen körülményekbe, az éhezésbe vagy az őrök kegyetlenségébe. Az idős asszony meséli, hogy rettegtek az olyan őrtől, akin karórát láttak: az ilyenek öltek már rabot – szökési kísérlet megakadályozásáért jutalomkaróra járt és két hét szabadság. Sokaknak ez ért annyit, hogy kiküldték a gyanútlan foglyot a munkazónából, aztán hátba lőtték. A túlélésért naponta meg kellett harcolni, jelentsen az egy darab kenyeret vagy egy varrótűt.

Végül kilenc és fél év Szibéria után 1955 végén eljött a szabadság, 1200-1500 politikai foglyot hazaengedtek. De szigorúan megtiltották nekik, hogy bármit is elmondjanak otthon a fogság éveiről. S utána még akár másfél évtizedig is figyelték őket.

Ernesztina ifjúságát elrabolták. A legszebb éveit fogolyként, élet-halál harcban töltötte. Párt is úgy választott, hogy csak olyan férfi jöhetett szóba, aki megérti a sorsát, mert ő is ugyanazokon a szenvedéseken ment keresztül. Az idős hölgy tárgyilagosan, nyugodtan mondja el mindezt, s ettől még megrázóbb a története.

A Gulag fő célja a munkaerőhiány kielégítése és a lakosság folyamatos fenyegetése volt. A szovjet archívumok alapján végzett, 1993-as kutatás szerint 1934 és 1953 között összesen 1 053 829 ember halt meg a szovjet munkatáborokban, s ez csak a hivatalosan dokumentált adat. Más becslések szerint Sztálin rémuralma alatt 10-20 millióan vesztették életüket a táborokban.

A Gulag intézményét 1960-ban szüntette meg a szovjet Belügyminisztérium rendeleti úton. Politikai elítélteket azonban egészen 1987-ig tartottak fogva. Körülbelül 600 ezer magyart – hadifoglyokat és politikai foglyokat – hurcoltak a Gulagba 1930 és 1960 között.

Ezen a héten a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Nagyon sokan voltak.

(A kép illusztráció, a Szász Attila rendezte Örök tél című filmből.Fotó: MTI)