Jogot a szabadsághoz – a mádéfalvi veszedelem

A székely nép szabadságküzdelmei hosszú évszázadokra nyúlnak vissza. Ennek egyik legtragikusabb példája a Habsburg-hadak által elkövetett tömegvérengzés 1764 januárjában, Madéfalván. A gyászos eseményeknek szomorú következményei lettek. Tömegek vándoroltak ki Erdélyből a Kárpátokon túlra, a székelység pedig még ma is szabadságjogaiért küzd nap mint nap.

Ország-világMarle Tamás2021. 01. 14. csütörtök2021. 01. 14.
Jogot a szabadsághoz – a mádéfalvi veszedelem

A székelység már a Magyar Királyság kezdeteitől fogva katonáskodással és határvédelemmel foglalkozott. Mivel a felkelők mellé állt a Rákóczi-szabadságharc idején, a Habsburg-hatalom 1711-ben lefegyverezte, és legfőbb kiváltságát, a katonáskodással együtt járó adómentességet elvette tőle.

Pár évtizeddel később azonban Mária Terézia egy állandó hadsereg létrehozásán fáradozott központosított birodalmában, így újjá kívánta szervezni a székely határőrséget, de egyáltalán nem a régi feltételekkel. A sorozás 1762-ben kezdődött, s bár a királynői leirat értelmében a székelyek bizonyos kedvezményeket kaptak, adózniuk kellett továbbra is. Ezúttal már nemcsak határőrzéssel kellett foglalkozniuk, hanem idegen földre is vihették őket katonáskodni, amikor pedig nem hadi szolgálatot teljesítettek, falujukat csak parancsnoki engedéllyel hagyhatták el. Kardot és puskát kaptak az államtól, de ezenkívül minden költséget maguknak kellett állniuk, továbbá a katonáskodás kötelezettsége apáról fiúra szállt.

Láthatjuk, hogy a terhek mellett a kiváltságok elenyészőek – Mária Terézia rendelete óriási ellenállást váltott ki a székelység körében. Az emberek többsége nem volt hajlandó átvenni a fegyvert, előbb kérvényeket írtak a rendelet módosítá­sáért, később az ellenállás helyenként forrongásokba csapott át.

A Habsburg-hatalom megpróbált viszályt szítani a nemesség és a székelyek között, amely némileg sikeres is volt, de a székelyföldi települések igyekeztek összefogni, amit az itt olvasható felhívás egy részlete is bizonyít: „Mi egy tagja lévén a nemes székely natiónak, együtt közönségesen is vagyon egy törvényünk s egy szabadságunk.”

A bukovinai székelyek

Székely nyelven szólva, az emberek „elcsángáltak” Erdélyből Moldvába és Bukovinába a madéfalvi veszedelem után, a csángók tehát eredendően kivándorolt székelyek. Amikor tíz esztendővel később a Habsburg-seregek elfoglalták Bukovinát a töröktől, akkor csak Ha­dik András közbenjárására kegyelmeztek meg az itt élő székelyeknek. Falvakat alapítottak nekik, amelyek az Istensegíts, a Fogadjisten, a Hadikfalva, a Jó­zseffalva és az Andrásfalva nevet viselték. A bukovinai székelyek egy csoportját a XIX. század végén az Al-Duna mellé telepítették, más részüket már a II. világháború idején egy magyar–román egyezmény értelmében Bácskába költöztették. Nekik azonban 1944-ben ismét menekülniük kellett a jugoszláv partizánok elől. Így kerültek ezek a székelyek a kitelepített svábok tolnai, baranyai és Balaton-felvidéki házaikba.

Egyre több helyen számoltak be a sorozók jelentéseikben lázadozó népről, volt, aki már a Dózsa György-féle parasztfelkelést emlegette. Ennek lett az eredménye, hogy Mária Terézia Udvarhelyszék esetében elállt attól, hogy az ottaniak belépjenek a határőrszervezetbe. Más helyeken viszont nem tett le erről az uralkodó, ez vezetett a madéfalvi veszedelemhez és a székelység megosztottságához.

Madéfalvi veszedelem – Sebestyén Gáspár festménye.

A Habsburg-vezetés elhatározta, hogy ha kell, erőszakkal sorozza be a székelyeket, ezért 1764. január 7-én hajnalban a császári csapatok körbevették Madéfalvát és a környező erdőket. Több ezren, más csíki falvak lakói is rejtőztek itt a határőrszolgálat elől, madarasi, rákosi, tapolcai, szentmihályi és szépvízi emberek.

Böjte Péter emlékei

„Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe. Egy reggel a Bukov katanái reja­mentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe’ Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment, ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. Átkozottak legyenek még haló porikban es!”

Hajnali három órakor ágyúzni kezdték a falut, a menekülők a császári hadtestekbe futottak vagy a vékony jegű Olt folyóba fulladtak, az elfogottak közül pedig sokakat lemészároltak. A vérengzésnek áldozatul estek férfiak, nők és gyermekek is, összesen több mint kétszázan, csaknem ötszáz embert pedig fogságba vetettek. Az események után a férfiak jó része belépett a határőrségbe, mások családjukkal együtt elhagyták szülőföldjüket, és kivándoroltak Bukovinába vagy Moldvába.

A XXI. század székelységét effajta vérengzés nem fenyegeti, azonban 257 évvel a tragikus események után is a szabadságukért küzdenek napi szinten: szabad zászlóhasználatért, autonómiáért, alapvető jogokért, amelyek megilletnék őket egy normális országban.

Ennek a küzdelemnek része a nemzeti régiók európai uniós támogatásáért folyó aláírásgyűjtés, ami ugyan lassan révbe érhet, de minden bizonnyal újabb hosszú évekre kell várni, mire Brüsszelben érvényt szereznek a beadott petíciónak.

Egy szó, több értelmezés

A madéfalvi mészárlás után mintegy 45 székely embert temettek tömegsírba, amelyet aztán Vészhalomnak neveztek el. Kereszteket és kopjafákat helyeztek ide a következő évtizedekben, az elsőt a császáriak állították, gúnyos feliratuk a „székelyek megtört büszkeségéről” szólt. Több keresztállítást követően a XIX. század második felében kezdtek el a helybéliek egy komolyabb emlékmű emelésében gondolkodni. A szükséges pénz végül közadakozásból gyűlt össze, az emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. A turulmadár alatti tábla emlékezteti az odalátogatókat az 1764. évi szörnyű eseményekre. A felirat legelején a SICULICIDIUM szó olvasható, ami a népirtás (genocidium) és a székelyek latin nevéből képzett műszó, összességében székelyirtásnak fordíthatjuk. A siculicidium szó emellett egy kronogramma is, hiszen amennyiben a szó római számként is értelmezhető betűit összeadjuk, akkor a vérengzés évszámát, 1764-et kapjuk.

 

Ezek is érdekelhetnek