Sass Sylvia: Mintha imát mondanék - Interjú

– Megváltozott: szőke lett a haja.

– Lassú folyamat volt. Vágytam valamiféle pozitív hangulatra, így választottam „napsugarat” a fejem köré. Sötétbarnából előbb világosabb barna lett a hajam színe, most viszont úgy döntöttem, teljesen szőke leszek. Vidámabb érzés szembenézni magammal. Így is megismernek, pedig azt hittem, senki sem gondolja, hogy ezzel a megváltozott külsővel ugyanaz a nő vagyok.

– Sokat számít az, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben?

– Visszahat az emberre. Egy sötét lakásban sokkal borongósabbak a gondolataink. Ha pedig besüt a nap, mindjárt jobb a kedvünk, holott különösebb okunk nincs is rá. Mindez a külsőnkre is érvényes. Nem azt akarom mondani, hogy állandóan sminkben kell lenni, ez rám egyébként sem jellemző.

– Nehéz lenne minden pillanatban mindenkinek megfelelni…

– Van, aki erre törekszik. Én a privát életben nem játszom művésznőt. Azt az oldalamat a színpadon mutatom meg. Számomra  disszonáns, ha valakit dívának neveznek, mert nincs mögötte igazi érték. Aki tehetségesnek született, vagy figyelemre méltó teljesítményt mutat fel, attól még nem kell rátartinak lennie. Arra lehet büszke az ember, amiért szorgalmasan megdolgozott, mert az a valódi teremtés.

– A képességek fölülírják a külsőségeket?

– Mindenképpen. Persze szerencsésebb, ha a tehetség szépséggel párosul, mint ahogyan a műfaj egyik leghíresebb orosz művésze, Anna Netrebko esetében.

– Mára változtak a kívánalmak az operaénekesnőket illetően?

– Nem hiszem. Mindig előny volt a vonzó megjelenés. Ennek az ellenkezője is igaz: Montserrat Caballé nem a karcsúságáról híres, mégis a világ egyik legnagyobb előadója. A tévhitekkel szemben nem a testsúly számít, hanem az állóképesség és a hangi adottság.

– Meddig állhatnak színpadon a komolyzene csillagai?

– Ez személyenként változó. Művészeti áganként is. A balettművészek hamar elhasználódnak, hiszen borzasztó nagy a fizikai igénybevételük. Hasonló a helyzet a fúvósoknál, ők is hamarabb mehetnek nyugdíjba. Nálunk kitolódhatnak a határok, mivel különböző életkorunkban „érünk be”. Véleményem szerint egy énekes huszonöt év körül lehet a zeniten. Ami a visszavonulást illeti: én huszonnégy év után fejeztem be a színpadi szereplést. Persze az éneklést folytattam, nagyívű operákkal koncerteztem. Nemrég volt pályafutásom negyvenötödik évfordulója a Budapesti Olasz Kultúrintézetben.
Egyébként nincs kizárva, hogy visszatérek az operaszínpadra, ha nekem megfelelő szereppel keresnek meg.

– Karbantartja a hangját?

– Egy képességet éberen kell tartani. Mindennap gyakorolok. Ez nemcsak a koncertekhez szükséges, hanem a tanításhoz is, hiszen magyarázat helyett sokszor hatásosabb énekkel megmutatni, hogy mire gondolok.

– Úgy tudom, súlyos betegsége alatt sem hagyta abba a skálázást.

– Tartani akartam a formámat. És egy kicsit reménykedtem, hogy életben maradok. A skálázás számomra rítus, meditációs forma, olyan, mintha imát mondanék. Ha egy hétig pihentetem a hangom, megérzem utána a kihagyást. Ezért is kell a hangképzéshez használatos izmokat (támaszokat) folyamatosan edzeni. Ahogy a sportolók teszik a maguk területén.

– Egy Wagner-operát végigénekelni milyen kemény fizikai munkával jár?

– Rengeteg energiát veszítünk, általában másfél-két kilót adunk le ilyenkor. Viszont előadás után annyira éhesek vagyunk, hogy muszáj elmenni valahová vacsorázni. Én spagettit vagy bifszteket szoktam rendelni. A rivaldában történő játék sok feladat elé állítja a művészt, például magas lépcsőkön kell menni. Ez nekem a fájós lábaim miatt egyre több nehézséget okozott, egyebek közt ezért is fejeztem be a színpadi éneklést.

– Törvényszerű, hogy aki visszavonul, az tanításba kezd?

– Nem okvetlenül. Alkat kérdése, hogy végleg abbahagyja valaki az éneklést és teljesen mást csinál. Én már húszévesen tanítottam. Ebben talán az is közrejátszik, hogy pedagóguscsaládból származom.

– Sok örömet szereznek a római mesterkurzusai?

– Sajnos vége szakadt a sorozatnak. Új igazgatóság került a Római Magyar Akadémia élére, nekik mások az elképzeléseik. Lejárt a szerződésem, így náluk nem tudom folytatni a megkezdett utat. Öt éven át minden januárban tartottam egy nemzetközi mesterkurzust, ahová huszonkét országból jelentkeztek növendékek. A legjobbakat előadásokra, koncertekre hívtam, amit egyhetes képzés előzött meg. Ezáltal a magyar akadémián létrejött egy operacentrum, ami sok érdeklődőt vonzott.

– Nyilván önre is kíváncsiak voltak.

– Olaszországban engem ismernek és elismernek. Negyven éve debütáltam Torinóban, énekeltem Rómában, Milánóban, Velencében, Mantovában. Nemcsak operaházakban láthatott a közönség, hanem különböző érdekes produkciókban is. Mostani római kintléteim alatt sok régi ismerőssel találkoztam. Vincenzo de Vivo, a nápolyi opera egykori művészeti vezetője meghívott egy mesterkurzusra az Osimóban lévő stúdiójába. Történt még valami meglepő dolog: egyik este a barátaimmal néztem egy előadást, és a szünetben nyolc-tíz ember odajött hozzám autogramot kérni. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő múltán is ilyen jól emlékeznek rám, ráadásul szőke hajjal is felismernek.

– Megvannak még a francia kapcsolatai?

– Természetesen. Büszke vagyok rá, hogy Pézenasban létrehoztam egy fesztivált. Három évig irányítottam, aztán változtak az elképzelések, én tiszteletbeli elnökként folytattam. Most tizenegy év elteltével októberben megint tartok ott mesterkurzust, nagy örömmel megyek vissza. Fenntartom a délfranciaországi házamat is, de ritkán jutok el oda, talán majd most több időm lesz rá.

– Rómában is van lakása?

– Azt nem tudnám megfizetni, pedig ott jobb a klíma. Tévedés ne essék, én magyar állampolgár vagyok, Budapesten élek. Az viszont tény, hogy nehezen viselem a téli időszakot. Nehezen lélegzem, vigyáznom kell a vírusokkal, mert komoly bajt okozhatnak.

– Mindig figyelt az egészségére?

– Tízéves koromban kaptam reumatikus lázat, ami szívizomgyulladást okozott. Attól kezdve nem hagyhatom figyelmen kívül a gyenge egészségi állapotomat.

– Sosem fordult meg a fejében, hogy elhagyja az országot?

– Szerintem az a jó, ha hazájában és külföldön egyaránt van feladata egy művésznek. Nem számít, hogy Plácido Domingo hol lakik, csak legyen elérhető az egész világ számára. Mindig örülök, amikor magyar operaénekesek sikereiről hallok, hiszen nemcsak egyéni karrierről van szó, hanem az ország hírnevének öregbítéséről is.

– Sass Sylvia ez ügyben megtette a tőle telhetőt. De miért nem hallunk önről többet idehaza?

– Itthon is tartottam már mesterkurzusokat, régebben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, két éve pedig a Magyar Művészeti Akadémián. Utóbbi esetben hat énekest választottunk ki, és érdekes módon az első jelentkező egy görög énekesnő volt, aki azóta is jár hozzám tanulni. Szívesen vezetnék kurzusokat a Magyar Állami Operaházban, sőt vidéki városokban is, de ezek nem rajtam múlnak.

– Szokott még festeni?

– Az már az életem része. Egy gond van csak: mivel borzasztóan erős az olajfesték, a terpentin szaga, alkotás közben folyamatosan szellőztetni kell, azt pedig nem bírom. Ezért festeni inkább nyáron szoktam. Nekem a természetes fények is fontosak. Rajzolni bármikor tudok, ahhoz különösebb előkészület sem kell. Amikor külföldi énekeseknek tanítottam A kékszakállú herceg vára című operát magyar nyelven, tizenhárom grafikát készítettem hozzá. Ez a sorozat a hozzá írott ismertető szöveggel együtt meg is jelent egy füzetben.

– Eddig három könyve látott napvilágot. Készül a következő?

– Már megírtam, éppen kiadót keresek. Életem egy évének naplója, melyben a művész felelősségének kérdéseit feszegetem. Azért választottam ezt a témát, mert mostanában erről gondolkodom a legtöbbet.

– Nemrég lett Kossuth-díjas. Nem jött későn?

– Bármikor kapja az ember, hatalmas megtiszteltetés. Negyvenöt év munkásságát jutalmazták. Hallottam róla, hogy már korábban is felterjesztettek, de kihúzták a nevem a listáról. Bevallom őszintén, ezzel sosem foglalkoztam. Csak azt sajnálom, hogy édesapám nem érte meg a díjat, viszont nyolcvanhat éves édesanyám eljött velem az ünnepségre. Nagy boldogság volt látni az örömét.