Meghallgatni a csillagokat

A tanyán álló hatalmas parabola hasonló, mint amit a műholdas televízió-vételhez használunk, csak más frekvenciára van optimalizálva, a gyűjtőfelülete nagyságrendekkel nagyobb. A rádióteleszkóp egy kitüntetett frekvencia (1420 MHz) elérésére, az úgynevezett hidrogénvonal vételére épült. A világegyetem normál anyagtömegének háromnegyede hidrogén, aminek a természetes rádiósugárzása valósággal megfesti a Tejútrendszert, vagyis a saját galaxisunk spirális szerkezetét. 24 órányi mérés adataiból képet kapunk például arról, hogy a Föld sebessége a Nap körül milyen mértékű az adott pillanatban, illetve az égi objektumokról, amik szabad szemmel egyál­talán nem látszanak, de a rá­­diós­ tartományban fényesen ragyognak – magyarázza Gergely az eszköz működését szemléltetve. 

Megmutatja a négyelemes, nagy méretű Yagi antennát is, ami a Jupiter és az Io nevű holdja közti kölcsönhatás által létrejövő rádióviharokat képes észlelni, fejhallgatón keresztül hallhatóvá tenni. Működését befolyásolja az óriásbolygó pozíciója, hatást gyakorol rá a magas­légkör változása, ezért az antenna inkább a hosszú téli éjszakákon használható. Ezt, illetve a mellette álló harmadik, amatőr rádiócsillagász-mérésre is alkalmas eszközt mindet maga építette, meglévő konstruk­ció­leírások alapján, de használva a saját műszaki kreativitását. 

– Míg a rádióamatőrök mesterségesen generált jelek vételére fókuszálnak, a céljuk a kétoldalú kapcsolatfelvétel, addig én a természetes rádióhullámokat kibocsátó rádióforrásokat szeretném észlelni, emberi léptékekben szinte felfoghatatlan térbeni és időbeni távolságokból – határozza meg a két, első hallásra azonosnak tűnő hobbi közötti különbséget. A rádiócsillagászat kiegészíti az optikai csillagászatot, kiterjeszti az adatgyűjtés lehetőségét a rádióhullámoknál alacsonyabb frekvenciájára. A rádiócsillagászok számára ritkán okoz gondot a kedvezőtlen időjárás. Ez egy napi 24 órában nyitva lévő ablak a világegyetemre, és épp ebben rejlik az egyik szépsége. 

– Gyermekként imádtam bámulni a csillagos égboltot, de akkor még nem sejtettem, hogy a rádiókból néha kiszűrődő sistergésnek ehhez bármi köze lehet. Volt egy zsebrádióm, aminek esténként tekergettem a frekvenciaválasztó gombját: beszéltek magyarul, híreket mondtak, arrébb pedig már másik nyelven társalogtak. Lenyűgözött, hogy a dunakeszi kicsi házunkból, egy apró eszköz által elérhetővé válik szinte az egész világ. Teltek az évek, s egyszeriben minden összeállt előttem egy gyönyörű, óriási hófehér rádióteleszkóp képében, amivel „meghallgathatjuk a csillagokat” – mutat az előttünk álló parabolára. 
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem csillagász szakára jelentkezett, de a jelentős mennyiségű kötelező tudásanyagot a vállára nehezedő hatalmas tehernek érezte. Félbehagyta a tanulmányait, és a fiatalkora óta űzött másik szenvedélye, a repülés felé fordult. Szerette a természetet járni, de az, hogy fizikailag a föld fölé és lelkileg is a problémák fölé emelkedhet, olyan csodát és örömérzetet adott neki, ami húsz év után sem csillapodott lelkében. 

Dolgozni kezdett és megvette az első motoros siklóernyős felszerelését. Rövid idő után áttért a motoros sárkányrepülőre, majd a giro­kop­ter­re. Segédoktatói állást kapott, később utasreptetést végzett több szezonon át az Arab Emirátusokban. Ez a létforma céltudatossá tette, mert látta, hogy általa megteremtheti a lehetőséget további álmai megvalósítására. Pár éve – a repülős barátainak köszönhetően – Tahitótfalu lett a bázisa: itt állt a lakóautó, benne az évek alatt összegyűjtött tudásanyaggal, az amatőr rádiócsillagász építményei. 

Hideg időben a járgányt villamos árammal működő fűtőberendezéssel melegítette fel, amit mechanikus időkapcsolóval tudott szabályozni – vélhetőleg ez okozta a bajt. Azon a hideg januári estén közeledve az otthona felé, halvány, naracssárgás fényt látott a horizonton, s egy rossz érzés kerítette hatalmába. A kapunál megállva látta az antenna sziluettjét a háttérben megvilágítva. A fém­hangár mögött a lakóautó állt, amely fölött lángok gyűltek. Alig pár másodpercnyi keserves döbbenet és tehetetlenség után hívta a tűzoltókat. Próbált erősnek maradni, de legbelül azt érezte, hogy az eddigi élete egy része is odaveszett a tűzben. 

Másnap szívszorító érzéssel ébredt, sírógörcs kerülgette, mert bár a rádióteleszkóp és az egyéb antennák megmaradtak, de megannyi adat, felszerelés, számítástechnikai eszközök, személyes tárgyak, emlékek, évek munkája lángok martalékává vált. A teljes célvesztettségéből a párja támogatása mellett az rántotta vissza, hogy a repülős barátai gyűjtést szerveztek. Rengeteg jó szándékú ember megmozdult érte, akiktől a bátorítás, szeretet mellett anyagi támogatást is kapott, aminek hála, belefoghatott a kezdeti állapot visszaállításába. De elkélne még a segítség, hiszen a szerencsétlen baleset éppen a nagy álma küszöbén állva csapott le. 

Vásárolt egy vidéki kis telket, ahová át akarja költöztetni a bázisát, és létrehozni egy amatőr rádiócsillagászati élményparkot. Összegyűjtve tudást, lelkesedést, másoknak szeretne élményt, szellemi felfrissülést nyújtani, betekintést engedve ebbe a lenyűgöző hobbiba, ami oly sokat adott az életéhez. Másfajta mércét teremtett, kapcsolatot a Földön túli világgal és nem utolsósorban alázatra és tiszteletre tanította a természet csodái és erői iránt. A világ hatalmasságának érzését nyújtja, aminek a kín, a szomorúság mellett éppúgy része a szeretet és a csoda…