Agancsos Casanovák nyomában

Még magasan volt a nap, amikor elindultunk a vadászházból az egyik közeli vadföldre. A hosszú léptű vadászmester nyomában botladoztam a cserkelőúton, amikor meghallottam az idény első bőgő hangját. Aztán még egyet, majd egy újabbat. Végül fellebbent a minket rejtegető erdő zöld függönye, és ott álltak előttünk az aranyló fényben a húszhektárnyi legelőn a főszereplők: úgy tíz gím bika, kétszer annyi tehén és az aprónép.
Lebilincselő látvány volt! Az egyik agancsos Casanova bőgve, hörögve rohangált fel-alá, szemmel láthatóan minden cél nélkül, mert párbajra nem állt ki vele senki. Volt olyan öreglegény, amelyik már leheveredett a küzdőtér szélén, a legtöbb agancsos pedig sorsával megbékélve böffentett egyet-egyet, jelezve, hogy rendben, tudják az illemet, bőgés van, merthogy azt írja a vadásznaptár. A tehenek kettesével, hármasával összebújva alighanem kibeszélték a hímek teljesítőképességét. Szarvaséknál miért lenne ez másként?
A kísérőm diszkréten megbökött:
– Azt a villást lehet lőni…
Elgondoltam, hogy a mutatóujjam egy könnyed mozdulatára eltűnik az egész látomás, ezért visszasziszegtem:
– Nem látom rendesen az előttem lévő fától…
Nézelődtünk tovább. Jobb oldalról, az erdőből kilépett egy ifjú pár. Első bálozó kis bika, szolidan ragaszkodó tehénkével. Érdeklődésemet látva a vadászmester rámszól:
– Még fiatal, hadd nőjön!
Intettem, hogy én is úgy gondolom… Aztán heves trappolással megérkezett a közelünkbe, hogy kézzel megérinthettük volna, egy spíszer, azaz első agancsú bika, nyomában egy öreg tekintetessel, amelynek nyilván az érdekkörét sértette a nyársas. Közben a nap lassan leszállt, szürkülni kezdett, és a lővilág határán csak meghúztam a ravaszt. Reggelre a terítéken öt bika feküdt, szépen felravatalozták őket zöld gallyra a hivatásosok. Az elejtők pedig levett kalappal álltak az áldozatok előtt, álszent módon azt mormolva: „Tisztelet a vadnak…”
Egy társaságban nemrég arról beszélt valaki, hogy a területükön egyetlen bika maradt, kegyeiért húsz tehén állt sorba. Szegény pára már a hátán feküdt, olyannyira kimerült a fajfenntartás napi teendőiben, segítsége azonban nem volt, mert az előző tulajdonosok úgy vettek búcsút a tájtól, hogy kilőttek mindent, aminek csontkinövés volt a fején.
Valóban „tisztelet a vadnak”? A válaszért Kaposvárra, a Somogyi Erdőgazdaság központjába utaztunk. Buzgó József, a gazdaság vadgazdálkodási osztályvezetője várt bennünket. A szakembernek jó neve van a „zöld galaktikában”, cikkeiben gyakran foglalkozik a honi vadpopulációval.
– Tényleg ennyire rossz a helyzet a szarvasfronton? – kérdeztem a vadgazdát.
– Ez nem ilyen egyszerű, a tulajdonváltás során valóban előfordulhatott, hogy azok, akik tudták, nem ők vadásznak majd a megszokott erdőn, mezőn, kilőttek minden értéket – hangzott a válasz. – Ám országos méretekben a szarvasállomány szaporodott. Közben eltolódott az ivararány, kevesebb a bika, ami van, az is fiatal. A társaságok anyagi gondokkal küzdenek, így nem engedhetik meg maguknak, hogy megvárják, míg egy bika golyóéretté öregszik. Az „egybikás” helyen az is elképzelhető, hogy az agancsosok útra keltek, és egy másik, közeli társaságban boldogítják a teheneket. A biztos bőgőhelyek kialakulásához nyugalomra van szükségük az állatoknak. Ahol ez nincs biztosítva, onnan fájó szívvel odébb állnak.
A szakemberrel számba veszszük, mire is megy el a trófeákból befolyt valuta. Merthogy a tekintélyesebb vadak agancsai, agyarai bizony zömmel külföldre utaznak. A magyar vadászok meglehetősen önkorlátozóak: az elmúlt tíz év tapasztalata az, hogy egy honi puskás ötévente ejt trófeás vadat, mivel nem engedhet meg magának többet. Ha a tagok zsákmányolnának, akkor miből fizetné a társaság a vadkárt, melyet másoknak okoznak? Meg a vadőrök bérét, ami (járulékokkal együtt) évente négymillió forint körül jár fejenként. Miből telne a vadászház fenntartására, takarmányozásra, gépjárművek vásárlására és fenntartására meg a jó ég tudja még, mi mindenre? Régen egy-egy jómódú téesz vagy állami gazdaság, esetleg ipari üzem állt a társaság mögött, amely fedezte ezeket a költségeket. Most a tagoknak zsebbe kellene nyúlni és berakni a kasszába néhány százezer forintot, csak így engedhetnék meg maguknak azt, hogy a falra tízkilós szarvasagancsot tegyenek. Minthogy ezt nem teszik, elviszi a német vagy az osztrák, aki szemrebbenés nélkül leperkál érte hárommillió forint értékű eurót.
Mi lesz a vadásztársaságok jövője? Buzgó József szerint akár a felére, harmadára is csökkenhet a számuk. Aztán jönnek azok a vállalkozók, akik valóban zsebbe nyúlnak, és üzleti alapon kezdik majd forgatni a vadászati lehetőségeket. Hogy ki milyen zsákmányt visz haza, azon fog múlni, mennyi pénze van az illető vadásznak. A havi ezerforintos tagdíjak csak a mesében élnek majd tovább. Bár már most is évi 50-70 ezer forintban van csak a jogosultság, anélkül, hogy bárki egyáltalán elsütné a fegyvert. Biztos, hogy a jövőben sokan leteszik majd a puskát.
Somogyban legendásan nagy a vadbőség. No meg az árak sem a mi magyar zsebünkhöz vannak szabva. Ha itt sem jó üzlet a vadásztatás, akkor sehol! – gondoltam én, ezért is lepődtem meg Barkóczi István vezérigazgató nyilatkozatán, aki mosolyogva közölte, hogy a gazdaságban a vadászati ágazat pozitív nullszaldós. Ezek után eltűnődhet az ember, hogy mi az a mennyi. Egy azonban biztos: összességében nem rossz bolt a vadászturizmus. Hiszen aki Lábodra elautózik egy szarvasért, muflonért, vaddisznóért, az már leugrik a Balatonhoz, esetleg fellátogat a fővárosba, vásárol ezt-azt, egyszóval költi az eurót. És viszi a jó hírünket – hiszen Somogyból kevés vadász távozik életre szóló élmény nélkül. Talán mindezért a szolgálatért kapta Barkóczi István a közelmúltban az egyik legmagasabb szakmai kitüntetést, a Nemzeti Vadászrendet.
A beszélgetés eddig a kaposvári székházban zajlott, és mihelyt előállt Buzgó mester a terepjárójával, elindultunk a területre. Hát akkor lássuk a medvét: közeledünk a nagysalléri vadászházhoz, és már az úton csellengő dámborjak fogadnak bennünket. Beljebb az erdőben muflon kosok bámészkodnak naiv kíváncsisággal.
– Nincs belőlük sok, talán ha százat lövetünk belőle évente – jegyzi meg a vadászati főnök.
Ez valóban nem sok, no de mihez képest? Én az életem során jó, ha tizedét ejtettem, a gazdaság erdeiben összesen kilencezer vad esik egy esztendőben: gímszarvasból kétezer-ötszáz, dámszarvasból kétezer, őzből nyolcszáz, vaddisznóból négy és fél ezer kerül terítékre. A muflon kos csigája tehát csak „hab a tortán”. A somogyiakat nemcsak a mennyiség, de a minőség miatt is irigyelni lehet. A világranglistán az első tíz között két gímszarvastrófeájuk is szerepel. Az egyiket egy német vadász ejtette 2001-ben, a súlya 16,83 kilogramm. Miután a becses fejdíszt nemzeti értéknek nyilvánították, az elejtője nem is vihette haza (bárki megtekintheti az eredetit a Mezőgazdasági Múzeumban). Ám a német sem ment haza üres kézzel, megkapta a trófea gipszmásolatát, és az állat elejtéséért a szabott díjnak csak a negyedét kellett fizetnie. No és az élmény sem kutya…
Megérkeztünk a vadászházhoz, egy kedves társaságot találtunk ott. Egy 1973-ban erdészként diplomázott kompánia tartott találkozót, és ha már erre jártak, alkonyattájt ki is ültek a lesre barcogást hallgatni. A barcogás a dám bikák bőgése. A gím bikáéhoz képest olyan ez a hang, mint a brácsáé a nagybőgőhöz képest (a méretarány is nagyjából olyan, mint amilyen a két hangszer között van).
Komfortos, amolyan háromcsillagos szálló a nagysalléri. Krisztián, a gondnok remek ebédet tálalt – no nem szaftos, nagydarab vadhúsokat, hanem szolid, de jóízű csirke becsinált levest, sertéssültet, egyszóval „nem kell mindig kaviár…” Szaporán pislogtunk az órára, mivel az esti barcogást „testközelből” szerettük volna végigélvezni. Fotós kollégám a fényképezőmasinájával, én pedig egy szál távcsővel ültem fel Krisztián társaságában a magaslesre. A hátunk mögött hamarosan barcogni kezdett egy dám, a válasz a közelünkből, a lombok homályából érkezett rá. Szabad szemmel nem tudtam kivenni az árnyékban lévő bikát, ám távcsővel kiválóan látszott, miként kaparta ingerülten első lábával az avart. Jó ideig üzengetett egymásnak a két rivális, sőt később egy harmadik is bekapcsolódott, ám a viadal elmaradt.
A késő nyári estében remek élmény volt hallgatózni, miközben az ember képzeletével benépesítette az előttünk elnyújtózó rétet. Ebben az idilli hangulatban megmértem a pulzusomat: hatvanhatot számoltam percenként. Amikor puskával ültem néhány napja a „kilátóban”, nyolcvannyolc volt. Alighanem ezért a plusz húszas szívdobbanásért vadászunk valamennyien…
Este az egykori egyetemi társak élénk tarokkcsatájának szurkoltunk, miközben egyikük afrikai vadászkalandjának legemlékezetesebb epizódjai villogtak videokazettáról a tévé képernyőjén. Reggel a szitáló ködben ismét a bikák nyomába szegődtünk. A kontúrok valamivel haloványabbak voltak a szitáló permet miatt, de a bikák lelkesedése semmivel nem hagyott alább. Reggeli után átmentünk a rinyatamási vadászkastélyba, amely valamikor a Széchenyi család birtokához tartozott, és ahol német vendégek élvezték a komfortot. Mert ott már meg volt adva a módja mindennek. A falon ritkán látott trófeák, többek között a világranglistán hetedik gím bika agancsának másolata, megőrzött patinák, jó ízléssel összeválogatott berendezés – egyszóval azt éreztem lépten-nyomon, hogy itt már közel a nyugati határ…
Megérkeztek a német vadászok. Nem jöttek üres kézzel, a kizsigerelt dám bika hamarosan terítékre került, és felharsant a vadászkürt: azt zengte, hogy tisztelet a vadnak, üdv a vadásznak. Pezsgővel koccintottak a sikerre, az egyik bőrnadrágos úriember szeme sarkában még egy könnycsepp is megjelent. No, nem a bikát siratta, inkább a saját nagyszerűségétől illetődött meg. Mert azért a vadászat erről is szól.