...egy pap nem tud elkésni a miséről!

Hárman vártak a templom ajtajában, amikor először jöttem ki szentmisét tartani – meséli Kondákor Gyula római katolikus plébános.
A Zala megyei Szentgyörgyvölgyre tartunk, a pap tizenhat szolgálati helyének egyikébe.
– Három öregasszony – folytatja. – Az egyik sánta volt, a másik nagyot hallott, a harmadik meg nem látott.
– Ilyen csak a mesében van… – ingatom a fejem.
– Pedig így történt, hidd el – mosolyodik el a plébános is. – Ráadásul hárman a templom három szegletébe ültek, jó távol egymástól. Sosem tudták, hol tart éppen a mise, összevissza felelgettek a szavamra. Hónapok teltek el, amíg legalább arra rá tudtam venni őket, hogy egy padba üljenek.
A három öregasszony ezen a borongós szombat délutánon már régen a feltámadást várja a temetőben, a templomban viszont húszan-huszonöten is üldögélnek.
– Kelj fel nap, adj fényességet, űzd el a sötétséget – éneklik a gyerekek az adventi koszorú körül, s emelik magasra a gyertyát a mise kezdetén.
A műemlék jellegű épület belső vakolata a vizesedés miatt fejmagasságig leverve, a tetőn ujjnyi repedés. A legfeltűnőbb azonban az épület mérete. Akár egy kisebbfajta székesegyház. Befűteni szinte lehetetlen, hiába a padokon a melegítő párna, a leheletem így is látszik. Amíg a mise tart, régi emlékek tolulnak fel bennem: Gyula és én valamikor katonatársak voltunk Marcaliban.
– Ma a megszokottnál többen jöttek – zárja a templom ajtaját a rövidre szabott mise végeztével. – Kiosztottam a gyerekeknek a szerepeket a karácsonyi műsorra, s elkísérték őket a szüleik is. Azt szoktam mondani, ha legalább tízen eljönnek, akkor már főpapi misét tartok – nevet.
– Minden héten kijársz?
– Itt csak minden második vasárnap misézek. Megfigyeltem, hogy az egyik héten is négyen jöttek, a másik héten is, de akkor mások. Így osztották be egymás között. Mondom, ha csak minden második héten tartanék misét, akkor egyszerre jönnének mind a nyolcan? Akkor igen. Azóta tartom kéthetente.
A falunak egyébként Gyula kinevezése előtt már évtizedek óta nem volt önálló plébánosa. Pedig a háború előtt kifejezetten kedvelt szolgálati helynek számított, több száz holddal.
Akkoriban látogatta meg az egyházközséget gróf zabolai Mikes János püspök, a lovak nagy szerelmese. Akárcsak a plébános. A mise végeztével a főpap kiment a karámhoz, hogy megcsodálja a gyönyörű paripákat. Egyszer csak hallja a pajta padlásáról:
– Apa, elment már az a süveges bácsi?
– Ki kiabált? – nézett szét a püspök.
A plébános nem kertelhetett:
– A fiam, püspök atya.
– Hívd csak ide, hadd lássam.
– Gyere le! – kiáltott fel a plébános.
Megjelent egy fej a szalma közül, aztán még egy, majd újabb. Végül kilenc gyerek sorakozott a püspök előtt. Mint az orgonasípok.
– Azt tudtam, hogy van gyereked, de hogy ennyi! – csapta össze a kezét a főpap.
A plébános utóda már nem a házvezetőnőjét kedvelte leginkább, hanem a vadászatot. A vizet prédikáló és bort ivó papok persze nem tettek jót a hitéletnek.
Ám nehogy azt higgyük, hogy ez volt az egyetlen oka a hívek fogyatkozásának. Kellett ahhoz még a nagygazdák megszégyenítése is a háború után. A karhatalom leborotválta a fél bajuszukat, úgy kísérték végig őket a faluban. Akik pedig mindezek ellenére sem adták be a derekukat, azok a hortobágyi munkatáborban találták magukat. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy aki csak tudott, meneküljön az amúgy is határsávban fekvő faluból.
S közben kiürüljön a templom.
Az üres templomnak pedig nem jutott plébános sem.
Mielőtt azonban is visszatérnénk Csesztregre, ahonnan Gyula ellátja a tizenhat faluját, ugorjunk be a református lelkészhez. A két felekezetnek ma már jó a kapcsolata, ám ez korántsem volt mindig így. Nem is olyan régen a közeli Kerkakutason például ha egy katolikus ifjú református párjának a szomszédos Kerkafalva református templomban esküdött örök hűséget, a katolikusok három napig harangoztak. Éppen úgy, mint a halottnak. Ugyanígy tettek a reformátusok is ellenkező esetben. A szokásnak Gyula vetett véget.
A fiatal református lelkészt, Hodánics Pétert másfél éve helyezték Szentgyörgyvölgybe. Hozzá tizenöt település tartozik, istentiszteletet hétben szokott tartani, vasárnaponként hármat, de két egymást követő hétvégén ugyanazon a helyen soha.
Készségesen mutatja gyönyörű, kazettás mennyezetű műemlék templomát, amelyet annak idején ötven esztendőn keresztül építettek a hívek. Jó évben szívesen adakoztak, ha viszont nem termett, örültek, ha kihúzták a következő esztendőig.
A fiatal férfinak, aki feleségével és kisgyermekével lakik a faluban, csak akkor borul el az arca, amikor a látogatottságra kérdezek. Az ezer férőhelyes templomban bizony elvesznek a hívek egy-egy vasárnap.
– A legrosszabb azonban a magány – jegyzi meg váratlanul a lelkész. – Az, hogy nincs kivel beszélgetnem azokról a dolgokról, amelyek igazán foglalkoztatnak. Idén bezárták az iskolát is, nincs már tanító sem.
– Ismerem ezt az érzést – jegyzi meg Gyula. – Egyszer az istenbizonyítékokról prédikáltam. Amikor befejeztem, odajött hozzám egy idős asszony: plébános úr, mi hisszük, hogy van Isten, meg tudjuk is. Ilyesmiről nem kell beszélnie.
– Nem volna egyszerűbb, ha Lentiből járna ki a gyülekezeteibe? – fordulok a lelkészhez. – Az mégiscsak egy kisváros.
– Jobb volna, persze, hogy jobb, egyszer talán át is szervezik az egyházközséget. Csak bírjam ki addig…
Úgy látszik, a katolikus egyház jobban felkészült az elnéptelenedő falvak ellátására, jutnak eszembe Bosák Nándor püspök szavai. Zalai utamra készülve beszélgettem vele a paphiányról, ő említette, hogy az egyházmegyék egymás után vonják össze azokat a plébániákat, amelyek az elnéptelenedés miatt nem tudnak eltartani egy papot, s alakítanak ki pasztorációs központokat. Persze így sincs elég pap. Az ötvenes években még hatezer plébános szolgált, ma kétezer meg néhányszáz szerzetes. Annyi papra, amennyi egykor szolgált, már nem volna szükség, de azért háromezerre igen. A hivatások viszont mostanában ritkák, aminek a püspök meggyőződése szerint elsősorban a családok szétesése az oka. Ha a gyerek nem tapasztal áldozatkészséget maga körül, később ő maga sem lesz képes rá.
Búcsúzunk a lelkésztől, másfél éves kisgyerekét orvos vizsgálja, hagyjuk, hadd siessen vissza. Igaz, nekünk is van még dolgunk, Gyula faluról falura hordoz a téli estén. Nemesnépen a haranglábhoz toldott csöppnyi templommal büszkélkedik, Kerkabarabáson pedig a megnagyobbított temetői kápolnával, s szinte meghatottan mutatja benne a faluból Kaliforniába szakadt majd’ százéves Daday Ferenc festményeit. A tizenhat faluban nyolc templom található, három plébániaépület és egy közösségi ház. Munkáját egy kántor és egy hitoktató segíti. A hittanórákat felváltva tartják, szinte mind a kétszáz gyereket beíratták.
– Minden településeden szoktál misézni? – kérdezem.
– Van ahol jobbára csak temetések alkalmával jutok. Mondta is az egyik helyen egy idős asszony: de jó, plébános úr, hogy halott van, legalább élőszóban halljuk az igét. Persze nem úgy gondolta ő… – teszi hozzá sietve.
Gyula magyaráz – s közben egyre lelkesebb. Igen, ilyen volt Marcaliban is, a mosolyt azok a tisztek is nehezen tudták lehervasztani a szájáról, akik a kispapok szekálásában lelték örömüket.
– És te nem érzed magad magányosnak a végeken? – kérdezem a vacsorára tálalt kocsonya fölött a csesztregi plébánián.
Édesanyja a konyhában sertepertél, de ő is csak ilyenkor, telente költözik hozzá.
– Én a teljes életemet a szolgálatra tettem fel – feleli mindenféle pátosz nélkül.
Másnap helyben kezdünk. Az Árpád-kori templom zsúfolt, ám ugyanezt már nem írhatom a szomszédos Kálócfáról. Ennek a templomnak a falai is sugározzák a hideget, a mise alatt járok egyet. A közelben kocsma, talán ott kellemesebb a hőmérséklet, ám csalódom – ilyenkor az is zárva tart. A legtöbb ház falán repedés, ami nem csoda, hiszen hétköznapokon kétezer kamion is végigszáguld a falun. A háború után még 700-800-an lakták Kálócfát, ma 240-en, döntő részük nyugdíjas.
Éppen a mise végére érek vissza.
– Kérje a főnökét ott fenn, plébános úr, hogy szerencsével járjak – áll a sekrestyeajtóban Rákos Levente. A fiatalember Németországba indul, még most, az ünnepek előtt. – Hentesként alig keresem meg a százezer forintot – fordul hozzám, amikor útjának okáról érdeklődöm. – Ott kinn ennek a háromszorosát ígérik.
Idősebb asszony közeledik.
– Az éjjel meghalt Gyula bácsi a cupi részen – suttogja.
– Idén a hatvanharmadik halott – sóhajt a plébános, amikor megállunk a ház előtt, ahonnan a halottat jelentették.
A tizenhat faluban összesen 2700 katolikus él.
– És hányat kereszteltél?
– Alig többet tíznél.
A ház tornácán férfi cigarettázik, benn az özvegy tördeli a kezét, szemét könny homályosítja.
– Tegnap még egészen jól volt – meséli, miközben a plébános egy imát mond a halott felett. – Feküdt ugyan már három napja, de egészen jól volt – ismételgeti. – Disznót vágtunk, aztán kért egy pohár bort. Aztán még egyet. Hadd igyon, mondom, ha jólesik neki. Aztán most itt van…
Zalabaksára néhány perc késéssel érkezünk, ám a hívek türelemmel álldogálnak a templom ajtajában.
– A pap sohasem tud elkésni a miséről – nevet Gyula, miközben a sekrestyéjébe siet. Egy asszony közben adventi koszorút nyom a kezébe.
– Sülysápról küldték – mutatja Gyula a fonatot. Valóságos kis mestermunka. – Egy régi hívem. Sok éve elköltözött már, de sosem felejti elküldeni.
A késést Kerkakutason már behozzuk, ott délután egykor kezdődik a szertartás. Ez volt Gyula első önálló szolgálati helye.
– Nem unom, dehogy unom – mosolyog kérdésemre. – Az igaz, hogy nekem ez ma már a negyedik misém, de nekik még csak az első.
Az én gondolataim azonban, bevallom, már elkalandoznak. Ismét a Bosák püspök szavai jutnak eszembe: a papok átlagéletkora nálunk ötven év fölötti, ám egyes nyugat-európai országokban – Ausztriában, Németországban, Írországban – még ennél is magasabb.
– A misének vége, menjetek békével – ránt vissza Gyula hangja Kerkakutasra.
Mielőtt továbbindulnánk, teszünk egy kanyart a faluban. Mindenütt az egykori jómód nyoma, a tornácos házak mellett jókora gazdasági épületek, minden második pajta emeletes. Amikor Gyula idekerült, akkor is több volt a tehén, mint az ember. Ma már alig fejnek egy-két háznál.
A temető felé kerülünk még, a ravatalozó alatti részen nyitottak új parcellát, de már az is tömve sírokkal.
– Háromszázan lakták a falut, amikor idekerültem. Ma száztizen.
Az utca aszfaltját az idő rágta, amúgy szemet gyönyörködtető a táj, még ilyenkor, télvíz idején is.
– Igazán kiszolgáltad már itt az idődet – jegyzem meg Csesztregre tartva. – Megérdemelnéd már, hogy elhelyezzen a püspököd egy jobb helyre – jegyzem meg.
Gyula arca egy pillanatra elkomorul.
– Én innen egyáltalán nem szeretnék elmenni. Itt mindenki ismer, és én is mindenkit. Most kezd beérni a szolgálatom gyümölcse.
– Pedig a jövedelmed is nagyobb lehetne – jegyzem meg.
– Amire szükségem van, azt megkapom a hívektől – mosolyog már. – S úgy érzem, hogy itt szeretnek. Ennél többre pedig nem vágyom.

Bohanek Miklós felvétele