Angliai kalandjaim

Szerencsénk volt. Két nap múlva kezdhetünk egy dél-angliai húsgyárban, hatvan kilométerre Poole-tól. Minibusz jön értünk reggel fél hatra. Egy óra az út, héttől ötig dolgozunk, közte két szünet, aztán egy óra haza. 5,52 fontos (310 forintos fonttal számolva körülbelül 1700 forintos) órabér, nem sok, de nem bántam én akkor, ha kukát is kell üríteni, hiszen pénzt keresni jöttünk.
Hajnalban, a megbeszélt időpontban vártuk a sofőrt. A csak lengyelekből álló brigádot egy bolond angol vezényelte. Végig az járt a fejemben, hogy ez a busz most bárhová vihetne. Két napja vagyok Angliában, nem ismerem a környéket, nincsenek nálam az irataim… Végtelennek tűnt az utazás. A hangárszerű méretek döbbenettel töltöttek el. Nem láttam én gyárat ilyen közelről sosem, nemhogy húsgyárat. Egy kis irodában volt az eligazítás. Persze lengyelül. Mi meg kaptunk a kezünkbe egy angol kézikönyvet. Boldoguljunk, ahogy tudunk. Később derült ki, hogy a körülbelül kétszáz fős húsüzemben a „manager”-ek meg egy-két böllér kivételével csak lengyelek dolgoznak. De ez nem csoda. Döbbenetes a lengyelek száma az országban. Csak ezen a keskeny, délnyugati tengerparti sávban több mint tízezer. Mindenhol ott vannak. A bankokban, a boltokban, a munkaközvetítőknél.
– Jó napot! – köszön ránk mindenki a gyárban is lengyelül. Ezt már értem. Mikor kiderül, hogy magyarok vagyunk, már nem olyan széles a mosoly. Lapos tekintetek kereszttüzében látunk munkához. Gyors alkalmazkodásunk azonban lenyűgöző. A nap végén csak annyit kérdeznek: „Ugye holnap is itt lesztek?”
Így ragadtunk a májrészlegen.

Olyan tehenek meg bárányok, akkora parkok és olyan szép naplementék vannak, hogy csak bámulok – viszont az angol koszt ehetetlen. Híres gravy szószuk íztelen, a paradicsomos babkonzervről ne is beszéljünk, a szendvicset is chipsz-szel eszik, és még normális kenyeret meg túrót sem kapni. De a csokis sütijük utánozhatatlan. Az élelmiszerárak, a ruha, a mindennapi megélhetés semmivel sem drágább, mint otthon, néha még olcsóbb is. Amire igazán költenünk kell, az az albérlet: kétágyas szoba fejenként és hetente 45-50 font, retúr buszjegy 3 font naponta. Szabadidőben (már akinek van, mert a szerencsések túlórázhatnak másfélszeres vagy még annál is több órabérrel) irány a tengerpart, városi séta, mozi, kirándulás.
Az emberek? Nyugodtak, türelmesek és állandó a mosoly az arcokon. Persze az enyémen is az lenne, ha egyszerű munkásként évi 22000–25000 fontot keresnék a mostani 12000 helyett.

Másfél hetet töltöttünk el a húsgyárban, mikor a munkaközvetítő felhívott minket, hogy ha akarunk, elmehetünk interjúra egy poole-i vasgyárba. Ha sikerül, megspórolnánk napi kétórás utazást. Sokan jelentkeztek. A nővérem, a barátnőm meg én lettünk a legjobbak, így mi mehettünk a személyes elbeszélgetésre.
A három vezető már várt ránk. Hatalmas gépek, olajszag, kék munkakabátos férfiak mindenfelé. Nőt nem láttam. Első gondolatom az volt, hogy rakétagyárban vagyok, vagy valami spéci fegyverraktárban, vagy ilyesmiben. Csak később derült ki: légcsapágyüzem. Mindhármunk arcán ugyanaz a döbbenet: az mi az isten? Ennek ellenére felvettek minket. Hazafelé tartva, a kocsiban az első szám, ami megszólalt a rádióban, Sinatra My Way-je volt. Elmosolyodtam. Hogy valóban ez lesz-e az utam? Elválik.
Mikor szerdán hajnalban a három magyar fiatal lány megjelent a Westwind folyosóin, megállt az élet a gyárban. Az első benyomásra tartózkodónak és félénknek tűnő angolok nem tudtak mit kezdeni ottlétünkkel. Az még hagyján, hogy külföldiek, de hogy lányok és még fiatalok is vagyunk – végképp nehéz volt megemészteniük.
A munka amúgy igazán nem bonyolult. Egész nap az asztalodnál ülsz, és gumigyűrűket rakosgatsz 3×3 mm-es lyukakba meg minicsavarokat csavargatsz. De csak egyszer mutatnak meg mindent. Ha tudod, tudod – ha nem, mehet a kukába. Úgy kezelnek, mintha 65-ös kulccsal a kezedben jöttél volna a világra. Az alkatrész, amit szerelek, 100 ezer forint, a többi résszel együtt 700 ezer. Az órabérem hat font. Az angoloké kilenc-tíz.
Már alig vártam az első szünetet, hogy beszélhessek a többiekkel.
Nővéremet látom meg először.
– Nem fogod elhinni, hová raktak! – forgatja a szemét. – A „balanszba!” Precíziós műszerekkel dolgozunk, fokokat kell számolnom meg diagramokat, hullámokat mérnem. Kellett nekem beleírni az önéletrajzba, hogy technikatanár! – dühöng tovább.
A harmadik nap már nemigen tudnak újat mutatni. Olyan gyorsan és ügyesen szerelek, fúrok-faragok, hogy délre elkészül a nyolcórás adag.

Képtelen vagyok a gyár monotonitását megszokni. Minden nap ugyanaz az aranyszínű csapágydarab, ugyanaz a fekete gumigyűrű, ugyanaz a vasszag és ugyanazok a mozdulatok.
De azért még mindig nagyon élvezem Angliát.
A színek, az illatok, a kikötő… Ám ha sokáig fürdeted arcodat a napban, kiszívja a színt szemedből. Mikor kinyitod, nem látsz mást, csak szürkét és szürkét. Ez a szürkeség fedte Magyarországot is, mikor az első heteket töltöttem itt. Aztán az ősz újra megidézett mindent. Az avar barnája az enyém, a végtelen buckák zöldje a túristvándi Rókásé, a tenger moraja a zúgó Tiszáé, a sirályok visítása búgó galamboké.
Honvágyam sajátos. Nem visszavágyom – magamban hordom hazám erejét.

Tesztelő lettem, elismeréseként az eredményes munkámnak: 7 font az órabérem. Lassan már senkit sem feszélyez jelenlétünk, érzem, szeretnek bennünket. Viszont barátokat nagyon nehezen találunk.
Thanh-nel, a vietnami sráccal is hűvösen indul a kapcsolatunk. Az ő véleménye már az első percben az: minek vannak itt ezek a szerencsétlen lányok? Az enyém meg az, hogy mit utasítgat ez az izgága csíkszemű. De miután túlórában csak mi maradunk, kénytelenek vagyunk egymáshoz szólni. Én szenvtelenül mondok neki két bensőséges információt Vietnamról, meg a Mekong-deltáról, ő meg elképedve bámul rám.
Így kezdődött barátságunk. Aztán elmeséli, hogyan szökött meg tizenöt évesen hazájából, hogyan hányódott két hétig a tengeren Thaiföld közelében, majd élt menekülttáborban negyvenöt napig, és érkezett Angliába teljesen egyedül.
Azt is tőle tudom meg, hogy a gyárunk pár hónapon belül elköltözik Kínába. Az ügynökség péntekenként telefonál azoknak, akikre már nincs szükség.

Minden pénteket utolsónak érzek, de a mait különösen. A sarokból figyelem az embereket. Thanh énekel, Ashley hangját most nem hallom: „Tűnj elfoglaltnak!” Profi szintre fejlesztve. De amikor már végiggondoltad az életedet, és még mindig csak hét óra, rájössz, hogy a semmittevés megöli az agyadat. És amikor már századszor hallod ugyanannak a gépnek véget nem érő, soha meg nem újuló kattogását, feladod. Míg az angol szolgaságnak véli, én alig várom, hogy átküldjenek valamiért a raktárba. Végig kell mennem a folyosón. Sétálhatok! Át kell mennem a második szektoron. Integethetek a többieknek. És ami a legfontosabb: kimehetek a levegőre.

Elmúlt a karácsony, január dereka is messze már.
Naponként vibrál a feszültség a levegőben. Egyre kevesebb a munka, egyre kevesebb az ember. Ma láttam a leplezetlen döbbenetet az arcokon, mikor reggel hatra a magyar csapat hiánytalanul megérkezett. Kérdés ült a szemekben: ti még mindig itt? Az angolokat kirúgják, ti meg még mindig itt?
Aztán persze eljön az a nap, amikor a mi nevünk van a listán.

Egy hónapi munkakeresés meg várakozás után újra a húsgyárban kötöttem ki. A májrészlegen kezdtem megint. Aztán értem jött az egyik angol munkás. Még akkor sem gyanítottam, mi vár rám, mikor elhúzta a plasztikfüggönyt új helyem bejárata előtt. Földbe gyökerezett a lábam, először fel sem fogtam, mit látok. Emberek szorosan a magasban, állványon állva, mások a talajon késsel a kezükben. Aztán a birkák… Fellógatva, szőröstől, fejestől, olyan frissen vágva, hogy az élet a szemükben még meg sem dermedt. Elkapom a tekintetem, nem akarom látni, de nincs mese, újra oda kell néznem. Akkor értem meg: ahová kerültem, az a rettegett bontó. Hirtelen ront rám a hányinger, arcom fehérje a kezeslábasom színével vetekszik. Új vezetőm mit sem lát tusámból, lendületesen magyaráz.
A dolgom egyszerű. Az állat torkáról kell a faggyút levágni.
Első próbálkozásom szerencsétlen. Fél szemem a láncon lógó jószágokon, hogy holtukban hozzájuk ne érjek. Lassan megértem a technikát. Csak egy gyors nyiszszantás, és a faggyú kifordul magától. Szép sárgásfehér, puha, kocsonyás, sirkeagyra emlékeztet. Az első borzalom után most következik az, amikor a hintázó jószág ömlő vére a képedre fröccsen. Tudom milyen, amikor a véres májat vágom, de ez más. Ez friss, ez meleg, ennek szaga részegítően édes. Lendületből támad szegény birka. Egy óra múlva azonban már fel sem veszem, hogy nem csak az arcom, de az egész oldalam vérben fürdik, és nem látom gumicsizmám színét.
Húsgyári visszatérésem szerencsére csak két napig tartott, de megtanított sok mindenre. Ha nem ismered magad, ne indulj a nagyvilágba. Ha bizonytalan vagy, ne gyere. Ha nincs célod, ne gyere. De leginkább akkor ne gyere, ha nincs benned elegendő méltóság. A munka sohasem szégyen, bármilyen legyen is.

Angliai létem célja nem az asszimilálódás, hanem a tanulás. A nevem Boglárka vagy Bogi, és nem Boogie. Nem, nincs angol nevem. És igen, Magyarország Európában van, bármilyen furcsa is a bournemouth-i reptéren ülő jegykezelőnek.
Lengyelországot már megtalálják a térképen. Azt hiszem, jobb lesz, ha Magyarország nevét is megjegyzik.

Fotók: Bohanek Miklós, A szerző, Reuters