Agárfuttában

Elsőként is szögezzük le: van a kutya és van az agár. Ezt az alapvetést, ahogy tapasztalom, mindkét tábor jóváhagyólag elismeri: az agarasok arisztokratikus elkülönüléssel, a kutyások pedig egy csöpp mosolyt elnyomva a szájuk szegletében szemlélik „amazok” négylábúit. (Valahogy úgy, ahogy a félhülye grófokat szoktuk volt kinevetni a szocialista filmművészet remekeiben.) Mert az agarak mindig is előkelő jelenségek voltak, nem csoda, hogy mindig is vagyonokba kerültek. Megjelenésük eleganciát, kimértséget tükröz; olyanok, mint az arisztokraták maguk. Bár talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy jó esetben az arisztokraták majdnem olyanok, mint az agarak maguk…

Az agár évezredek óta az ember társa a vadászatban. Az idők során számos változatuk alakult ki, ám az ősi vadászösztön és a gyorsaság mindegyikükben közös. Az agarak a világ legmozgékonyabb atlétái, sebességük – óránként hatvan-hetven kilométer – a kutyák gepárdjává teszi őket. Manapság az ember a vadászataihoz immár kutyaféléket használ. Részben azért, mert az agarászást, ezt a véres sportot gyakorlatilag mindenütt betiltották, részben pedig azért, mert az agár nem nagyon adja oda az elejtett zsákmányát. Még ha szépen kérjük, akkor sem. E tankönyvi információkat ellenőrizni ugyan hova máshová indulhatnánk, mint a szeptember 4–5-én Rábapatonán megrendezett 2010. évi agár-világbajnokságra.

Gyanúsan sok elegáns autóval együtt zötykölődünk Rábapatona nyílegyenes főutcáján, ahonnan elkanyarodva hirtelen egy lakóautóshow kellős közepébe csöppenünk. Úgy nagyjából kétszáz, komolyabbnál komolyabb guruló házikó veszi körül a pályát; aki éppen nem versenyez, az éli a kempinglakók nyüzsgő életét. A különféle nációk összebútoroztak: az egymás mellé állított autócsodáik fölé kihúzták sátortetőiket, a lobogó nemzeti zászlók alatt puskalövés nélkül foglalják el a véráztatta magyar földet az olaszok, a finnek, a csehek vagy akár a hollandusok; a németek pedig, jó szokásuk szerint, mindenütt ott vannak…

Persze, az is lehet, hogy csak az állandóan hallható német szó miatt érzi így az ember – meglepő, de az euró­pai agarasok között a német a hivatalos nyelv. Ennek oka, hogy vélhetően az agarak és az agárversenyek igazi őshazájában, Angliában még elkülönültebb népek élnek… Évtizedeken át, a szigetországban bevezetett harmincnapos karantén miatt, nem angol születésű agár nemigen versenyezhetett a briteknél, s viceversa: ők sem nagyon keveredtek a kontinensbeli társaikkal. Mindezt igazolandó, a mostani világbajnokságon sem indult egyetlen angliai agár sem. (Vagyis a fentebbi megállapításunkat, miszerint van a kutya és van az agár, pontosítsuk: van a kutya, van az agár, és van a brit agár…)

A világot mozgató nagy kérdések mögött általában vagy a Nő, vagy a Pénz található. Esetünkben az utóbbi motiválja a kialakult helyzetet: a pénzdíjas helyi futamok és az ingyenes világbajnokság ellentétéről van szó. Ugyanis az agárversenyekre nem lehet fogadni, nemcsak nálunk, hanem az európai országok többségében és a világversenyeken sem. Viszont sokfelé: Spanyolországban, Olaszországban, Írországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Ausztráliában, no és a sport szülőhazájában, Angliában üzemszerűen folynak a profi, pénzdíjas versenyek. A legjelentősebb viadalok első helyezettjei tízmilliókat érnek, hiszen egy versenyről akár százezer eurót (majd’ 30 millió forintot) vihetnek haza. Ehhez képest a világbajnokra terített győzelmi takaró – ez a győztes díja –, lássuk be, megmosolyogni való…