A lekvárfőzés egyetemén

Ha az ember Gergelyiugornyánál átlépi a Tiszát vagy Kocsordnál a Krasznát, nemcsak a föld színe változik meg – a gyümölcsösök is mások. Itt is van persze alma meg körte, meggy meg cseresznye, de a szilvából van a legtöbb. És ezek a szilvafák nem is ijesztő méretű nagyüzemi gazdaságokban nőnek, hanem a kertekben, útszéleken, folyópartokon. A nevük nemtudom. Komolyan ez a nevük. A hivatalos iratokban ugyan penyigei szilvaként emlegetik, de Szatmárban, Beregben senki nem nevezi azokat így. Mondják a szegény ember fájának is, mert azt aztán nem kell metszeni, permetezni, pátyolgatni. Igaz, minden harmadik-negyedik évben gyengén terem, de közben rogyásig megrakva minden ága. 

Az idén is pompás termés ígérkezett, ám jött ez az átkozott aszály, és a legtöbb faluban elengedték a fák a szilvát. De azért maradt rendesen, a csekei fesztiválon is nemtudom szilva rotyogott az üstökben. Jó korán megkezdődött a kavaró. A csapatok megkapták a szervezőktől az egy üstre való szilvát, s délelőtt kilenckor fellobbant az üstök alatt a láng. Attól nem kellett tartani, hogy fázni fognak a kavarók, mert a meteorológia 35-36 fokot jósolt a Tiszahátra, természetesen pluszban. Igazuk lett. Sőt, egy kicsit talán még alá is becsülték a hőséget, mert a helyszínre érve kis híján mi is hőgutát kaptunk, pedig alig tettünk a kocsitól meg pár métert a napon. 

Az ígért csülökpörkölt 

Az egykori Kende-kúria parkjában felsorakozott nádfalú helyiségekben felállított katlanok, üstök körül feltűnően nagy volt a csend, aki csak tehette, az árnyat adó öreg fák alá húzódva múlatta az időt. S várták, hogy a központban álló színpadon megkezdődjön az egész napos műsorfolyam. Délelőtt tíz óra körül járhatott az idő, a lekvárt megelőző ciberét se lehetett még megkóstolni. Körbejártuk hát a kúriát, amit a Kölcseyekkel rokon Kendék építettek százötven éve (Kölcsey Ferenc szerény lakát 1880 táján elbontották), aztán megittunk egy kávét, s örömmel elfogadtuk az attalai csapat ebédmeghívását, ami csülökpörkölt lesz, de még várni kell rá jócskán. 
Attala – hát az meg hogy’ került Szatmárba, hiszen az egy dunántúli falu, jó ötszáz kilométerre Szatmárcsekétől? A kérdésre az attalaiak csapatkapitánya, Kiss Gyula adta meg a választ. 

–Úgy, hogy több mint húsz éve testvértelepülések vagyunk – mondta a civilben buszvezető csapatfőnök. Természetesen ide is ő volt a sofőr, de most másokkal együtt elengedheti kicsit magát, figyelnie majd a hazafelé tartó úton kell. Bennünket is megkínál egy pohár borral… de hát Szatmárban, a pálinka hazájában bort inni!? Amúgy is korai még a pohár, majd délután, amikor a tetőfokára hág a hangulat. 
Merthogy fergeteges lesz a hangulat, az biztos. Már hangolnak is a zenészek, és köszörüli a torkát a színpadmester, a Tiszahát közismert „szpíkere”, Papp Attila is, aki számtalan esemény házigazdája, porondmestere volt már. Legutóbb például épp egy futballmeccses lánykérést volt alkalma közvetítenie. Most nincs kilátásban esküvő, de a hangulat azért remek. Az egyik félreeső asztalnál például egy fekete lajbis, fehér inges férfidalárda hangol, de mikor közelebb érek, abbahagyják a hangolást, s többen is felkiáltanak. 
–Tanács bácsi! Tanár úr! Jöjjön már közelebb! 
Akkor látom ám, hogy az én szeretett tiszaháti falum, Milota férfikórusa csalogat. Friss diplomásként egy évet volt szerencsém tanítani ebben a tündéri faluban, s bár elkerültem onnan több évtizede, a tanítványok meg a régi futballistatársak emlékeznek rám – de én is rájuk! Például Virág Sanyira, a csapat Cupáj becenevű jobbszélsőjére, legtekintélyesebb játékosára. Boldogan rázzuk egymás kezét, s közben csodálkozunk, hogy’ elszaladt az idő. Mert Cupáj ma már nyolcvanéves, de ha ma már nem is kergeti a labdát, a hangja még ma is érces, amit hamarosan be is fog bizonyítani fent a színpadon. De most még nem ők következnek. A tiszakóródi Tiszavirág Néptáncegyüttes készülődik a színpad előtt, s köztük is régi ismerőst fedezünk fel. Gyöngyösi Szabolcs kölcsei református lelkészt, akinek kalauzolásával pár hete mi is bemutattuk a Szabad Földben a gyönyörű kölcsei templomot. A tiszteletes úr tősgyökeres szatmári, lassan húsz éve szolgál az erdőháti faluban, s a szintén táncos fiával kötelességének tartja a népi hagyományok ápolását, gyakorlását is. 
Nehéz feladat. Mert a fellépés nem csak annyi, hogy odaállunk táncolni – azt bizony hosszas gyakorlás előzi meg. És az időpont egyeztetése se könnyű, hiszen mindenki tanul, dolgozik, ráadásul az együttes csak félig kóródi, vannak annak kölcsei, csekei tagjai is. És mindenki gyönyörűen beöltözve. A férfiakon fekete nadrág, fehér ing, lajbi, kalap, a lányok persze díszesebbek. Ám a szépségért meg kell szenvedni, tartja a mondás. A perzselő hőségben öt szoknya, meg rékli, meg ing, meg kötő, meg a jó ég tudja még, hogy micsoda ruhadarabok – így bizony még álldogálni is nehéz. Nemhogy táncolni! 
 

Lendületes táncok 
 

Pedig a kóródiak táncolnak, méghozzá milyen lendülettel! Természetesen szatmári csárdást meg verbunkot, vastaps kíséretében vonulnak le a színpadról, hogy következzen a felvidéki-bodrogközi Királyhelmec vegyes kórusa, mely magyar népdalokat ad elő modern feldolgozásban. Itt már a közönség soraiból is be-bekapcsolódnak az éneklésbe, amikor pedig a milotai férfikar jön, már igazán kezd forrósodni a hangulat. Igaz, időközben egy kis pálinka is lecsúszhatott már – Szatmárban vagyunk, a szilvapálinka igazi hazájában!–, de az igazi hajtóerőt a katonanóták sodró lendülete adja meg persze a milotaiak előadásmódja. 
A közönséggel együtt tapsolt a milotaiaknak a térség országgyűlési képviselője, Tilki Attila is, aki nagyszerű hírrel szolgálhatott a megnyitón: a most eléggé szegényes csekei Kölcsey-emlékhely hamarosan teljesen megújul: több mint nyolcmilliárd forintos beruházás veszi kezdetét a faluban, ahol megvalósulhat a Himnusz emlékhelye elnevezésű évtizedes álom. Ezt már az is megtapsolja, aki eddig csak nézelődött, aztán jönnek a kászonaltízi székelyek, falujuk húsz éve testvértelepülése Csekének. És a kászonik nem aprózzák ám! Vagy húsz, pompás csíki népviseletbe öltözött pár vonul fel a színpadra, s adnak egy olyan jó egyórás műsort, hogy még a fák is ujjonganak. 
No, de ideje szétnézni ismét a lekvárfőzők között, mert már igencsak előrehaladt az idő, néhány helyen talán már a ciberekóstolón is túl vannak. A cibere tulajdonképpen félig kész lekvár. Annak elkészültével kezdődhet az öregítés, ami igen felelősségteljes munka, nagy odafigyelést követel, mert könnyen odakozmálhat a massza. De nem a kisnaményiaknál! Tapasztalt asszonyok kavarják a lassan öregedő lekvárt, aminek természetesen itt is a nemtudom szilva az alapja. Erről azt kell tudni, hogy a legtöbb tiszaháti portán négy-öt fa biztosan van belőle, régebben pedig szabályos fasor szegélyezte a kerteket, melyeknek alját is szilvás zárta. Egészséges, szívós fajta, azt nemigen kell metszeni, permetezni. Persze egy kis rezes permetezést meghálál, de terem anélkül is. A sárgás-zöldes gyümölcse ugyan nem megvaváló, és vannak évek, amikor kihagy a termése, de pompás az íze, s magas a cukortartalma. Régebben augusztus végén, szeptember elején ért, de ma – talán a klímaváltozás miatt – már augusztus elején érik, s a hónap végére megkopaszodnak a fák. 
– Sajnos mifelénk is megsínylették az idei aszályos, forró hónapokat a fák, sokkal kevesebb termett, mint szokott – magyarázza a kisnaményiak vezetője, Végh Ferencné magyar–történelem szakos tanárnő. A nyugdíjas pedagógustól megtudjuk azt is, hogy náluk is vannak falunapok, mégpedig májusban. Afféle tavaszköszöntő nap is az egyben, amikor az emberek már élvezhetik a tavasz minden szépségét. Természetesen otthon is főznek lekvárt, s ad is el belőle a csoport –kilónként 2500 forintért. Ha valaki sokallná, javasoljuk neki, hogy vegye meg 350-400 forintjával a szilvát, magozza s főzze ki, aztán a biztonság kedvéért nézze meg a szupermarketek külföldről behozott, agyoncukrozott „csodalekvárjait” s azok árát. A tiszaháti szilvalekvárt nem kell cukrozni, van abban amúgy is elég, s három-négy év után is vígan fogyasztható. Igaz, akkor már olyan öreg, hogy szinte késsel kell vágni, de az íze utánozhatatlan. 

Fokozódó jókedv 

Délelőtt tíz órakor még csak szállingóztak az emberek, de befordulva a délutánba egyre többen vagyunk. S a jókedv is egyre nagyobb, amiről főleg a híres népzenészekből álló, innen, a Tiszahátról származó Kokas-banda gondoskodik főleg, de azért, gondolom, a szilvóriumos üvegek is besegítenek. Szilvapálinkával kínálnak bennünket a badalóiak is, ami szomszédja Szatmárcsekének, csak éppen a Tisza másik oldalán, már Ukrajnában. 
– Sajnos, hogy ott van – mondják a főzőcskéző asszonyok, de aztán átengedik a terepet a férfiaknak, az ő dolguk a politizálás. De most ők se nagyon akarnak politizálni. Van baj elég anélkül is, nyakukon a háború, a katonaköteles férfiak Csekébe se jöhettek, pedig a két falu valóban testvér, a testvérek meg szeretik egymást látni. A falu polgármestere, Szalai Imre azonban át tudott jönni, önt is egy kis pálinkát, az asszonyok meg háromféle süteményt is kínálnak. Sajnos, az ebéd náluk is késik, de ha kész, szívesen látnak. 
Erre azonban már nem került sor, mert mi bizony délután három körül lemenekültünk a Tiszára, s ki se jöttünk onnan estig. Ráadásul még az attalaiak csülökpörköltjéről is elfeledkeztünk. De majd ott, az attalai falunapon bepótoljuk. Reméljük, a badalói meghívásnak is hamarosan eleget tehetünk. 

Balogh Géza 

A Himnusz emlékhelye

Együttműködési megállapodást kötött a magyar kormány és Szatmárcseke önkormányzata a Himnusz emlékhelye elnevezésű beruházás megvalósításáról. Hankó Balázs tárcavezető kötelességnek nevezte, hogy a Himnusz emlékhelyét, Szatmárcsekét a teljes magyarság emlékhelyévé tegyék. A fejlesztés során az egykori Kölcsey-kúria helyén létrejön a többfunkciós, integrált kulturális intézmény részeként a Himnusz-emlékhely, továbbá az új Kölcsey Ferenc-emlékkiállítás. A fejlesztésnek fontos része a műemléki csónakos fejfás református temető felújítása is. Olyan turisztikai központ jön létre, amely Szatmárcsekét a „magyar szív közepévé tudja tenni”, és 8,5 milliárd forint szolgálja majd annak a tizenöt ingatlannak, annak a harmincezer négyzetméternek a megújítását, amely mindezt lehetővé teszi. A fejlesztési program komoly lehetőséget teremt arra, hogy 21. századi körülmények között fogadjanak majd csoportokat, lehetőség lesz zarándokutak szervezésére, továbbá be tudják majd mutatni a Himnuszt a világnak. Sajnos Kölcsey Ferenc kúriája már nincs meg, s a költő ránk maradt írásaiban sem találunk erre a lakóházra vonatkozóan adatot. Csak 1836-ban, halála előtt két évvel mutat be Vadászlak című elbeszélésében egy olyan házat, amely az általa átalakított régi házra emlékeztethet: „Középen kémény, jobb felül két egybenyíló szobácska, bal felül még egy szoba és konyha, az egész fatornáccal övezve: ilyen vala a ház, melyet az öreg urak, őseiktől vett építési rend szerint saját erdejökből, molnárjok által, költség nélkül összevágattak. Átalellenben cselédház és hosszú ól nyúl el, háta mögött tágas akollal, mindezeket nagy kiterjedésű szilvás ölelte körül, s ennek elején állott a csűr, a többi épületekkel ugyanazon művésztől alkotva.”