A Völgy az életforma

Sebő Ferinek születésnapja volt, de ő Vigántpetenden koncertezett, és nem volt kocsija, hogyan köszöntsük? Itt, a Molnárházban ücsörögtünk: a Kaláka tagjai, Galkó Balázs, Szörényi Levente és jómagam. Végül azt találtuk ki, hogy valaki áthozza az ünnepeltet a szomszéd faluból, és amikor mit sem sejtve betoppan, legendás dalával, a megzenésített József Attila-verssel, A hetedikkel köszöntjük. Az utcára nyíló ablakok előtt egyre többen lettek, mert azt hitték, ez is a program része. Végül így lett az! Erre a spontaneitásra akkor igény volt, ma már nem is biztos, hogy lenne! A mostani generációnak és a szervezőknek már teljesen más a kommunikációja, gondoljon csak bele: véletlen találkozások azért ritkulnak, mert a mobillal mindent leegyeztethetünk percről percre. A világ teljesen átalakult, a fesztivál csak ezt képezi le az évek során – ezzel vágott bele a beszélgetésbe Márta István, a Kapolcsi Művészeti Napok/Művészetek Völgye fesztivál fő alapítóatyja és 2014-ig igazgatója. 

– Az első években senki nem kapott gázsit, utána is fele/harmada gázsit fizettünk. Ez nem egy haknihely volt. Mindenki tudta, hogy inkább lehetőség a találkozásra: egymással, a közönséggel. Ha egy-egy helyen két-három zenész összejött, természetes volt, hogy elkezdenek zenélni, nem is csak a közönség, hanem a maguk szórakoztatására. Aztán ebből születtek barátságok, munkakapcsolatok és mindenekfelett meghatározó élmények. Emberarcú fesztivál voltunk. 

Ilyen élményekről beszél Ferenczi György is, aki együttesével, az Első Pesti Rackákkal évek óta kihagyhatatlan fellépő, idén háromszor is szerepelt valamilyen formában. 

– Azért szeretem a Völgyet – mondja –, mert bárki bármikor talál is ki valamit, hogy hogyan kellene jó kis üzletet csinálni ebből, azonnal „felüti a fejét” a kultúra, mindig történnek az emberrel olyan gyönyörű és megmagyarázhatatlan dolgok, amik csak itt lehetségesek. 

Valóban, bár én csak a kilencvenes évek második felében kóstoltam bele ebbe a különleges hangulatba, 2004-től kezdtünk a családdal rendszeresen lejárni, bennem is ez maradt meg: a személyesség, a közvetlenség, a barátkozás számtalan lehetősége. Jó darabig nem volt biztonsági szolgálat sem, az önkéntesek látták el ezt a feladatot is (ma vannak már biztonságiak, de korántsem olyan „ijesztőek”, mint a gigakoncerteken megszokhattuk). Itt az ember a stoposokat is szívesen felvette, a szabadság ízét nemcsak a stoppal közlekedők, de úrvezetőként én is átéltem. 

– A rendezvény előtt néhány nappal a helyi lakosokkal megtisztították az Eger-patak medrét. Annak idején, 1989-ben az egész Völgy egy hasonló természetvédelmi akcióból indult el. Van ennek szimbolikus jelentése? - kérdezem Márta Istvántól. 

– Nem, ennek valós jelentése van, hogy egy adott feladatot megoldjunk, legyen az a patakmeder megtisztítása, a temetőkerítés kijavítása vagy a játszótéri tárgyak újrafestése. Ezek azok a közösségi munkák, amiket talán a közönség és a fellépők nem érzékelnek, de a falu közösségére ez is jellemző. A fesztivál tíz napja kitüntetett időszak a település életében, de ahhoz, hogy ennek a feltételei megteremtődjenek, ahhoz rengeteg egyeztetésre és önkormányzati, illetve társadalmi munkára van szükség. Mindig fontosnak tartottam, hogy a helyi, egyedi értékeket felfedezzük, megőrizzük és bemutassuk a látogatóknak. Ezzel a szándékkal hoztuk létre hat éve a kapolcsi Helyi Értéktárat, ahol a táji, emberi és épített értékeket dokumentáljuk és kommunikáljuk. Maga a Művészetek Völgye is bekerült ide. Benne van az Eger-patak, az, ahol most ülünk: a Molnárház a régi, de felújított vízimalommal – Kapolcson régen 11 malom volt! Helyrehoztuk a 18. századbeli kovácsműhelyt, ami év közben is működik. A Molnárház pedig közösségi tér is egyben, például év közben itt rendeztünk már molinológiai konferenciát (a molnármesterséggel kapcsolatos tudomány), és őrölni is szoktunk. 

Márta István szerint a fesztivál a kezdetektől maga magát alakította. A szervezők, a stábtagok annyit tettek, hogy felfedezték és tartalommal töltötték meg a mai is használt helyszíneket. A Gástya-árok története még így is különleges: a Bárka Színház igazgató-rendezője helyet keresett a Szentivánéji álomhoz, de sehogyan sem találtak olyat, ami neki megfelelt. A nap végén az egyik útkereszteződésnél felkiáltott: legyen itt! A helyiek ezt nevezték Gástya-ároknak, de semmi sem utalt arra, hogy alkalmas lenne színházi előadásokra. Mégis egy legendás helyszín lett (ma éppen a Petőfi-udvar „lakik” benne) a többihez hasonlóan. Ezek is adják azt az egyedi arcot, amely csakis a Völgyre jellemző. 

A mai fesztivál már más, mint hajdanán volt – folytatta –, a mi dolgunk többek között az is, hogy próbáljuk megőrizni és archiválni az emlékeket és azt az értékrendet, amelyet a falu lakóinak, a művészeknek és a támogatóknak több évtizedes csapatmunkája által hoztunk össze. Nem könnyű vállalás. 

∗ 

Amikor Vigántpetend polgármesterét faggatom arról, mit jelent nekik a fesztivál, ő is az értékek megőrzéséről és teremtéséről beszél. Győriványi Dániel családja szinte a fesztivál születésével egy időben talált rá Kapolcsra. 

– Az innen elszármazott Wild László, országos hírű építész, nagyapám barátja volt, és ők közösen zenéltek, házi kamarazenekart is alakítottak, aztán a szüleim is zenészek lettek, még én is zenéltem. 1988-ban a kapolcsi evangélikus templom felújításánál segédkezett Wild László, a megnyitóra pedig ezt a zenekart kérte fel egy kis muzsikára. Apám körbesétált a faluban, egy romos kapolcsi házba teljesen beleszeretett, és megvásárolta. Így kerültünk mi ide. Ekkor már tendencia, hogy a művészértelmiség elkezd beáramlani, azóta is kétpólusú a lakosság. Vigántpetend például 200 fős kisfalu, nagyjából fele-fele az őslakosság és a betelepülők aránya. A betelepülők között viszonylag kevés, aki nyaraló, tehát nem csak időlegesen használja az ingatlanát, hanem ez a bázisa. 

– Vigántpetend a Kádár-rendszerben egy pusztulófélben lévő település volt, sokan elköltöztek, a házak nagy része lakhatásra alig volt alkalmas. Éppen a rendszerváltással egy időben indult a fesztivál is. Emlékszem, az első időben az őslakosok gyanakodva méregették a programokat, megálltak a kerítésnél, szó szerint onnan nézték, mi lesz ebből. 

A polgármester szerint az egyik legjellemzőbb változás itt, hogy a településszerkezet változik: a régi portákat felújítják, rendbe hozzák, új házakat építenek. Egy településnek akkor van jövőképe, ha új házak épülnek, hiszen azért építkeznek, mert itt képzelik el a jövőjüket. Az is egy falu életképességét bizonyítja, hogy egy-egy célhoz hányan mozgósíthatóak önkéntes munkára, ha kaszálni kell, ha járdát kell építeni a közterületen. A Covid óta többen vannak olyanok, akik rájöttek, hogy innen is tudnak dolgozni, ügyeiket intézni, ezért dönt a letelepedés mellett. Van köztük hajótervező, építészmérnök, grafikus, programozó – ők a hálózati lefedettség következtében otthonról is kényelmesen dolgozhatnak. 

∗

Kapolcs lélekszáma 360 körül lehet, Taliándörögdé 700, gyanítom, hogy az elmúlt évtizedekben betelepülők aránya náluk is megközelítheti az 50 százalékot. 

Tavaly a látogatók összlétszáma elérte a 120 ezret, és most sem lehetnek kevesebben, ahogy igyekszem a Magyar Jazzszövetség udvara felé, ahol találkozót beszéltünk meg Oszkó-Jakab Natáliával, aki 2014 óta a Völgy igazgatója, és aki olyanná tette csapatával a fesztivált, ahogy most látjuk. Több mint 3000 program, olyan kavalkád és bőség, amit a tapasztalt völgylakó (azaz törzsvendég) sem képes egykönnyen feldolgozni, végiglátogatni pedig amúgy is lehetetlen. 

– Mi a titok? – kérdezem tőle, miközben az aktuális koncert zenészei már hangolnak. – Az már közismert, hogy a Völgy összművészeti fesztivál, de akár a Szigettel, akár az Ördögkatlannal vagy éppen a Bajai Halfőző Fesztivállal vetem össze, ez az egyetlen összgenerációs és minden társadalmi réteget megmozgató rendezvény. 

– Ez az ország második legnagyobb fesztiválja a Sziget után, és szerintem a kérdésére az a válasz, hogy már a szervezők csapata, a stáb magában foglal minden korosztályt 18-tól 63 éves korig, és sokféle társadalmi rendű-rangú személyt – mondja Nati. – Tudatosan vonjuk be folyamatosan az új embereket, hogy ne legyen lezárt, beszűkült a csapat, így a programkínálat szintjén ez már eleve megjelenik. A szervezőcsapatban is leképeződik a sokszínű/ízlésű és sokgenerációs minta. 

– Azt mondják, egy projekt sikerének egyik mutatója, ha másolható. Ön viszont azt nyilatkozta valahol, hogy a Völgyet, hiába ilyen sikeres, nem lehet sem külföldön, sem idehaza lemásolni. Mitől ilyen egyedi? 

– Eleve az is számít, hogy ’89-ben kezdődött ez a fesztivál, elsőként, védett környezetben, volt ideje „megnőni”. Arra is volt ideje, hogy a befogadó települések életébe, hagyományába beleszövődjön, valamiféle közösség jött-jön létre minden évben az itt lakók és a vendégek között. 

Arra a felvetésemre, hogyan lehet: a magyar fesztiválok egyre-másra zárnak be, tavaly a Balatonsound, most például a Bánki-tó, a Völgy pedig prosperál, meglepő választ ad. A kulcs, hogy országos lefedettségűek, ide mindenhonnan jönnek, sőt, a fővárosi látogatók csupán a 15%-ot teszik ki. Amelyik fesztivál 80-90 százalékban a budapestiekre épít, az most tönkremegy, mert a fővárosban nyáron is olyan pezsgő koncertélet folyik, hogy kevesen vannak, akik inkább útra kerekednek, hogy pár napot sátorozhassanak vidéken. A növekedést (idén is 10% körüli) azzal is biztosítják, hogy matematikai modellezést végeznek a szakembereikkel. Egyrészt, hogy kiknek propagálják magukat, monitorozva a honlapjuk látogatási szokásait, másrészt, hogy milyen programelemekkel hozhatják őket ide. Így például, ha egy békéscsabai látogató a Kenderkertben találkozik egy sopronival, lehet, hogy két mondat után már közös témákról tudnak beszélni az érdeklődési körük folytán. (Vagy az évek óta szokásos vasárnapi ökumenikus istentiszteleten, ahol a lelkészek, Márta István, a Kaláka együttes és Lackfi János szervezésében létrejön egy „másfajta” találkozó is…) 

A Völgy népszerűségének egy másik kulcsa Nati szerint, hogy itt nem kell alakoskodni, itt a személyes találkozások a közönséggel természetesek. Ezt a találkozást „folytatni” kell, a visszajelzésekre figyelni kell, és reagálnak is például a kívánságlistákkal vagy éppen a kommentekre adott válaszokkal. Nemcsak 10 napon át törődnek a közönséggel, hanem folyamatos párbeszédben vannak az infokommunikációs eszközökön keresztül. 

– Egy személyes kérdés: ön 2014-től igazgatója a Völgynek, de azóta országos kulturális-turisztikai szervezetek vezetője, az Európai Fesztiválszövetség igazgatósági tagja, miért van mégis személyesen is folyamatosan jelen? 

– Ez az életem, az én DNS-em van benne most a Völgyben, és a Völgyé is bennem. Ez az alap, bármerre járok New Yorktól Brüsszelen át Pekingig. 

∗

Social media ide, jövőkutatás oda, mégiscsak a gyökerek, a kapcsolódás a kulcs, Márta István is ezt taglalja: 

– Mint említettem, a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyesület működteti a falu és a fesztivál archívumát. A kezdetekben a jelenre koncentráltunk, nem az események dokumentálásra. Az elmúlt években padlásokról szedtük össze pl. a digitális kor előtti 24 esztendő műsorfüzeteit, a Völgyfutár című újságaink 74 számát. Annak idején a Szent László Gimnázium fiataljai videóhíradókat is forgattak, ezek lettek szinte a legnagyobb kincsek a 90-es évek fesztiváljairól. 

Magamban hozzáteszem: Hobo itt tartotta a 80 éves születésnapi koncertjét, Galkó Balázsra megemlékeztek itteni nyughelyén, Cseh Tamás alakját pedig több műsorban, koncerten felidézték. Ők az igazi völgy­lakók.