Egy életem, egy mellényem

Megkérdeztem Illés Zoltán vízimentőtől, mi a tisztsége, rangja: hiába erősködtem, csak annyit mondott, nincsenek beosztások, rangok. Ez az egyik legnagyobb erejük, hogy megvan bennük az egyformaság, az egység. (Később a szervezetük sajtósától még egyszer rákérdeztem, de ő is csak annyit mondott, hívjam Illés Zoltánt tapasztalt vízimentőnek.) 

Bagyó Sándort, a VMSZ (Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata) alapító elnökét is arról faggattam, hogyan tud működni akkor egy ilyen, vészhelyzetekre is felkészített szervezet? Hogyan lehet vezetni ezt, miben más itt, mint egy átlagos szervezetnél? 

– Mi alapvetően egy karitatív szervezet vagyunk, mindenki teszi a dolgát. Mint minden demokratikus szervezetnél, van közgyűlés, van elnökség, de amikor a munka vár, akkor csak a feladat számít, és hogy hogyan teljesítjük. Természetesen a mentőhajókon megvan a hierarchia, hiszen ott csak úgy tud működni a rendszer. 

Illés Zoltán, a tapasztalt vízimentő Balatongyörökön él a családjával. A barátságos strandon ülünk le egy padra beszélgetni: 
– Egy életem, egy mellényem – ez a szlogen mit jelent? 
– Elsősorban azt, hogy szó szerint mindenki vegyen fel mentőmellényt, akár vízibiciklin, SUP-on, csónakon indul el, még a jó úszóknak is javaslom. A szlogen abból jön, hogy a mentőmellény tényleg képes megmenteni az ember életét. Akármilyen jól úszik valaki, egy vízbe esést követően egyáltalán nem biztos, hogy az eszméleténél lesz, vagy szenved egy olyan sérülést, amitől nem tud úszni, vagy a SUP-ról leesve a hirtelen hideg víz is problémát okozhat. Ha komoly a baj, ez az egyetlen eszköz, ami megmenti az életét, mert a víz felszínén tartja, ki tudja emelni a fejét. Már tíz men­tő­mellényállványunk van a Balaton partján, amit támogatók segítségével tudtunk felállítani. Ezeket az állványokat feltöltjük különböző méretű gyermek­mentőmellénnyel, amit ingyenesen lehet használni. Egyébként vízibiciklin már évek óta kötelező az úszni nem tudó gyerekeknek a mentőmellény. 

– Akkor ennek a szlogennek nem is jelképes az értelme, hanem szó szerint kell értenünk. 
– Kevesen tudják, hogy a 30-40 kilométeres szélben – bár simán lehet strandolni, vízibiciklizni – könnyen elsodorhat a víz, szinte észre sem vesszük. 

– Egy társa mondta, hogy a vízimentőknek ez nemcsak a hivatása, hanem életforma is. Mit takar ez a mondat? 
– Valóban életforma! A tanfolyam elvégzése eleve egy kemény feladat, ha valaki sikerrel jár a záróvizsgán, joggal büszke rá. Bekerül egy olyan csapatba, ahol mindenki „egyformán üzemel”, azaz bárhová kerül is, tudja a másikról, hogy mit várhat tőle, tudja, mi a menetrend, tudja a közös nyelvünket még szavak nélkül is. A záróvizsga után mindenki tisztában van vele, milyen felelősség egy bajban lévő embert kimenteni. Legtöbbször egy egyszerű mentőcsónak vagy katamarán áll rendelkezésre, ezzel kell megoldani a szituációt, vagy éppen úszva mentéssel. Az állandó figyelem is alapvető jellemzőnk. A nyaraló vendég hajlamos a szabadság alatt könnyelműen vagy figyelmetlenül venni a dolgokat („az agyukat is szabadságolják” – ahogy nálunk szállóigévé vált), de nekünk az a feladatunk, hogy készenlétben álljunk, rögtön észrevegyük, ez már olyan baj, amikor közbe kell avatkozni. Régebben is gyakran előfordult, hogy hiába végeztem a szolgálattal este hatkor, amikor a családom lejött a partra, hogy együtt fürödjünk, nem tudtam kikapcsolni, bennem volt a másikra figyelés szolgálaton kívül is. Ezért is mondható életformának, nem munkaidőhöz van kötve. A csapat kohézióját erősíti, hogy mindenben, még a szorosan nem a munkánkhoz kapcsolódó dolgokban is számíthatunk egymásra. 

– Nem lehet, hogy a mentéskor mégiscsak az élet határmezsgyéjén jár nemcsak a bajbajutott, hanem segítő is? 
– Lehet, bár szerencsére az életveszélyes szituációkból való mentés aránylag keveseket érint közülünk. Persze ha nem is történik meg, az érzés ott van bennünk. Itt pillanatokon múlik minden! Lehet, hogy évekig nem történik semmi, aztán egyszer csak beüt a krach. A parton nincs riasztás, a vízimentőnek kell magát riasztani. 

∗ 

Vízimentőnek bárki jelentkezhet, aki elmúlt 16 éves, de nagyon fontos feltétel az alapos úszástudás. Az is feltétel, hogy a jelentkező elfogadja: itt katonás fegyelemnek, rendszernek kell lenni ahhoz, hogy működjön a szolgálat. 

– Én magam is egy renitens fiú voltam annak idején, egyedül az úszás és ez a szolgálat jelentett kivételt, itt nem volt pardon! – jegyzi meg Illés Zoltán, miután néhány szót vált a strandon szolgálatot teljesítő fiatal vízimentővel. 

A képzés elméleti részét online formában mindenki a saját időbeosztása szerint végzi el, amikor készen van, egy tudásfelmérő teszttel zár. Ezt követi az egy­hetes gyakorlati képzés, ahol az elsősegély alapjai mellett (újraélesztés) úszógyakorlatokat sajátítanak el: taposás, lebegés, vontatási technikák (pl. hónaljfogás, fejfogás) azért, hogy adott helyzetben ki tudjanak úszni egy bajbajutottal a partra. A mentőeszközök használata, a mentéstechnikák és a megfelelő kommunikáció is a képzés része. 

– A lélekjelenléten kívül milyen tulajdonságok jellemzik még a jó vízimentőt? 
– Én három jellemzőt szoktam kiemelni: ismerjük és közvetítsük a fürdőzés szabályait (pl. felhevült testtel ne ugorjunk a vízbe), ismerjük az adott víz jellemzőit (nem mindegy, hogy gyermekmedence vagy bányató), és tudjunk kitartóan, folyamatosan figyelni. Ha ez megvan, akkor képes lesz arra, hogy megelőzze a bajt. Márpedig nekünk ez a legfontosabb feladatunk! A legjobb mentés a megelőzés! 

A megelőzéshez tartozik, hogy rászólunk a fürdőzőre, ha szükséges, mert a szabályokat nem tartja be. Néha ezt persze zaklatásnak veszik, de ezt vállalni kell. Ilyen például az, hogy ha másodfokú viharjelzés van, akkor már tilos fürdeni a Balatonban. Kevesen veszik ezt észre, de akkor nekünk kell szólni. Úgy tapasztaljuk, hogy elfogadóbbak lettek az emberek a figyelmeztetésünkre, de ma is belefutunk olyan esetekbe, hogy valaki visszaszól: „Te ne mondd meg nekem, mit csináljak, negyven éve itt úszom.” Sajnos volt már olyan esetünk, hogy éppen egy ilyen magát tapasztaltnak tartó illetővel történt meg a tragédia a vízben. 

∗ 

A part menti települések önkormányzatai rendelik meg a VMSZ-től a szolgáltatást, ebben az esetben nyitástól zárásig a strandon vannak. Kenesén működik egy mentési irányítóközpont, odafut be minden infó. Folyamatos rádiós kapcsolatban állnak egymással. Ezenkívül van két sürgősségi mentőhajó esetkocsi-felszereléssel: az Alfa és a Rupert – Alsóörsön és Révfülöpön. Velük kötelékben dolgoznak szárazföldi egységeink is, a mentőautónk és a mentőtiszti autónk. Ezeken kívül még van 3 mentőhajónk és munkahajóink is Keszthelyen, ott van az adminisztrációs és szervizközpont is. A strandokon szolgálatot teljesítők 99 százaléka diák, hiszen nyáron ez egy jó lehetőség a számukra. 

Megemlítem neki a közelmúltban történt két különös esetet: az egyikben egy olyan nőt kellett újraéleszteni, aki a sekély vízben lett rosszul, a másikban pedig egy vitorlás hajón a darázs csípte meg az illetőt, akiről kiderült, hogy allergiás rá. 

– A példákból is látszik, mindenre fel kell készülni. A vízimentő (legtöbbször) nem orvos, gyógyítani nem tud, de az életet meg kell menteni! Vészhelyzet esetén ne haljon meg senki! Aztán persze megérkezik a sürgősségi mentőhajó, ahol már akár orvosi ellátást is tudunk biztosítani. 

– Az újságokban általában a tragikus kimenetelű esetekről olvashatunk, és a statisztikát böngészve, sajnos ebben az évben is akad ilyen jócskán. Most mégis azt kérem, hogy valamilyen pozitív kimenetelű esetről számoljon be! 
– Számomra a pozitív kimenetelű esemény is inkább negatív élmény. Egyszer velem történt meg, hogy egy német kislány a gumimatracon messzire kievezett, és elkezdett sodródni befelé. Az édesanyja a partról szurkolt neki, de nem tett semmit. Az volt a szerencse, hogy a mólón túl volt egy csatorna, ahol nem fújt a szél, megállt a matrac, csak így tudtam utolérni. Ha nem veszem észre, vagy nincs ott szélcsend, a széllel szemben kellett volna kievickélnie, ami lehetetlen vállalkozás. Én szívesebben említem pozitívumnak azt, hogy amikor itt dolgoztam, egy idő múlva a strandolókkal egyetértésben kialakítottunk egy olyan rendet, ami már szinte nélkülem is működött: ugyanis az emberek egymást figyelmeztették, ha valami meggondolatlanságot tapasztaltak a fürdőzés közben. Ez egy két hónapos munka volt, hogy megértsék: mi értük vagyunk itt! 

– Akkor egy kicsit pedagógusnak is kell lenni ebben a pozícióban… 
– Igen, éppen a fiam – aki most szintén itt vízimentő – mondta legutóbb, hogy elege van a felnőttek neveléséből… 

– Tudjuk, hogy minden fórumon sokszor elhangzanak a fontos figyelmeztetések, de valahogy úgy érzem, nem lehet elégszer elmondani: a mellényen kívül mire figyeljenek az emberek. 
– Válasszon olyan strandot, ahol van vízimentő, és hallgasson arra, amit a vízimentő mond! Nem égés, ha megkérdezik tőle, milyenek a mederviszonyok azon a partszakaszon, mire vigyázzanak. Mindenki elevenítse ilyenkor magában fel az amúgy jól ismert szabályokat: ne menjen a bóján túlra, ne ugorjon fejest felhevülve a vízbe, ne szundikáljon el a matracon, SUP-on stb. A kisgyerekeket pedig ne engedjék be egyedül a vízbe, nem elég a partról figyelni! 

∗ 

Bagyó Sándort nem könnyű elérni, annyi a munkája. Legendás történet, hogy az édesapja annak idején a Genfi-tavon a süllyedő kishajóról nemcsak önmagát, hanem az úszni nem tudó utasokat is kimentette, és ennek az édesanyja a szemtanúja volt. Akkor az édesanyja pocakjában a példa még nem hathatott rá, mégis számára gyerekkorától fogva evidens volt, hogy ez lesz a hivatása, életformája. 

– Egyszerűen így történt, mintha természetes lett volna, hogy ez lesz a pályám, nem emlékszem tudatos döntésre, csak arra, hogy mindig is ezt akartam. A közösségi tevékenységek meghatározóak voltak gyermekkoromtól fogva – mondja a felvetésemre. 

– Hogyan segíti ebben a munkában a hite? 

– Hit nélkül nincs élet! A munkában hit nélkül csak szenved az ember. Erős vagyok a hitemben! 

– Hosszú pályafutása során melyik eset rázta meg különösen, illetve melyik esetet idézné fel, ami különleges körülmények között, de sikerrel járt. 
– 1999-ben a Központi Különleges Mentőszolgálat kötelékében is dolgoztam, amikor kimentünk a rettenetes török földrengés helyszínére menteni. 80 órával a rengés után sikerült kimenteni egy 3 éves kislányt. 4-5 órás kézzel végzett munka volt, három födémet át kellett ütni, mire egyáltalán a közelébe jutottunk. Arra sem volt hely, hogy a kalapácsot lendíteni tudjuk. Szóval az egy csoda volt: ennyi idő elteltével, ilyen nehéz körülmények között élve kihozni azt a kislányt. A vízimentések során a legmeghökkentőbb esetem egy alapvetően szomorú történet, amikor már csak a halott gyermeket tudtuk kiemelni a vízből. Átadtuk a szülőknek a testet, ők pedig egy mentőautóval vitték fel Pestre. Már pakoltunk össze, amikor futva, kiabálva, veszekedve közeledik felénk az a fiú, akit az előbb vittek el. Legalábbis mi azt hittük, végül kiderült, hogy a halott fiú ikertestvére az, aki megérezte, hogy bajba került a testvére. Még a fürdőruhája is ugyanaz! Ez volt az egyik legkeményebb dolog az életemben. 

– A vízimentők túlnyomó része diák, többségüknek viszont feltehetőleg nem ez lesz a foglalkozása. Mit tud innen magával vinni, ami hasznára válik egész életében? 
– Mindent, amit itt kapott: a döntéshozatali képességet, a felelősségvállalást, az egymásra figyelést, a határozottságot, azt, hogy ha elesik, fel tudjon állni, átvitt értelemben is. Nem kevés szülő köszöni meg a szezon után nekünk, hogy a gyermekéből itt két hónap alatt felnőtt lett.