Gyógyító humorista

Amíg nem éltem át, el sem tudtam képzelni, milyen élmény az, amikor leszíjazva, védőmaszkkal az arcomon fekszem, és a surrogó gép nyomja a sugarat a torkomra, a nyakamra. A sugárterápia majd' két hónapig tartott, és amikor gyógyultnak nyilvánítottak, nemcsak a Jóistennek köszöntem ezt meg, hanem azoknak az orvosoknak, egészségügyiseknek is, akik nem zombiként kezeltek, hanem partnerek voltak a gyógyulásomban. Egyikük volt Koleszár Henrietta onkológiai szakasszisztens. 

– Nem vagyok egy ijedős fajta, mert hát Borsod megye szülötte vagyok. Nekünk nem gyerekkorunk van ott, hanem inkább kiképeznek minket. Borsodinak lenni egy életérzés. Mi azt szeretjük, ha valami ingyen van, vagy attól egy kicsit olcsóbb. Amikor felköltöztem Pestre, voltak elképzeléseim, hogy még a villamos is aranyból lesz, ha már otthon nem volt kolbászból a kerítés. Mindenhol friss, üde, ropogós ifjakra számítottam… aztán felszálltam egy 4-es, 6-osra… Szokott vele valaki utazni? Azt hittem, csupa sztárba botlok: Brad Pitt, Orosz Gyuri… ehhez képest a bajszos pókembertől a szőrösre borotvált Marylin Monroe-ig én már mindenkivel találkoztam. És ennek a villamosnak van egy felfejlesztett változata, amire csak kalandparkként tudok gondolni: az éjszakai busz. Ott aztán lehetne kasztingolni, micsoda vámpíros-vérfarkasos filmeket lehetne ott forgatni! 

Ezt a szöveget Koleszár Henrietta nyomta a Stand Up Comedy Humortársulat legutóbbi műsorában, mivel ő nyerte meg a csapat által évente meghirdetett Humortechnikum elnevezésű versenyt. Az egyik nyeremény, hogy a társulat tagja lett. Hogyan jut el idáig egy kórházi asszisztens, aki ráadásul egy halmozottan hátrányos régióban nőtt fel? 

A választ tőle várom, egy kávézó teraszán beszélgetünk, amelynek közelében egyébként a munkahelye is van. 

– Meséljen a gyerekkoráról! Hogyan nőtt fel? 
– Borsod megyéből származom, Tiszapalkonyán gyerekeskedtem. Ha egy közhellyel kellene jellemeznem: nehézségekkel teli gyerekkorom volt. A szüleim elváltak, a húgommal az anyukámnál maradtunk, elég egyszerű körülmények között éltünk, gyakran meg kellett gondolni, jut-e arra, amit szerettem volna. Viszont boldogan éltünk, amikor kérdezik, a humoromat kitől örököltem, az anyukámtól, ő volt a világ legjókedélyűbb asszonya! A semmiből csinált nemcsak vacsorát, hanem jókedvet is. Összességében keserédes volt a gyerekkorom. Felejthetetlen élmény, ahogy a húgommal 6-7 évesen játszunk az udvaron a kutyákkal, és anyukám kiabál, hogy kész az ebéd. Vagy amikor apukámmal a falusi focimeccseken ülünk a kispadon. 

Viszont a keserű része, főleg kiskamasz koromtól fogva, hogy pufók lány lévén, plusz, hogy nem tudtam a legdivatosabb ruhákban járni, rengeteg bántásban volt részem. Ez sajnos gyakran a tettlegességig fajult, kővel dobáltak, egyszer még agyrázkódást is kaptam. Elvették a 10 kilós hátizsákom, és két emelet magasról a fejemre hajították, én még a lépcsőről is leestem ettől a találattól. Ezt már nem tudtam a szüleim előtt sem elmismásolni, iskolai, rendőrségi ügy lett belőle. 

– Hogyan fedezte fel magában, hogy van humorérzéke, és hogy ez egy jó védekező eszköz lehet a csúfolódás, a megaláztatás ellen? 
– Én alapvetően egy cserfes, nyitott gyerek voltam, aki vágyott, hogy tartozzon egy közösséghez. Viszont a sok bántás meg azt eredményezhette, hogy elhittem magamról, amikkel csúfoltak, így magamat kifigurázva „mentem a támadások elébe”. Mentálisan mégsem sebeződtem meg végzetesen, mert a család és néhány jó barát olyan bázist adott, ami ezt megakadályozta. Arra jutottam kamaszként, hogy jobb, ha nevetnek rajtam, mint ha kiabálnak. Így lassan a „stílusjegyemmé”, énvédő szerepemmé vált, hogy én egy vicces lány vagyok, a gimnáziumban már így ismertek meg az osztálytársak. A barátaim figyelmeztettek, hogy ez a humor valójában önmarcangolás, és az évek folyamán ez bennem is átalakult, letisztázódott, már nem védekezni, hanem nevettetni akartam. 

∗ 

Édesapja ma is azon a vidéken él, említem neki, hogy Heni kiemelte, a rengeteg bántás ellenére, annak ellenére, hogy a szülei elváltak, mégis a család volt az, ami megóvta őt. Hogyan emlékszik ő vissza erre? 
– Napi kapcsolatban voltunk, óvodába, iskolába vittem. Gyakran mentem be az iskolába, hogy beszéljek a tanítóival, otthon pedig megbeszéltük a bántásait, szeretettel álltunk mellette végig, tudta, hogy ránk mindig számíthat. 

– Mikor vették észre, hogy ilyen jó humorérzéke van? – kérdezem. 
– Mindig is szeretett a középpontban lenni, sztorizgatni. Mondhatni, szószátyár volt. 

– Ettől még nem biztos, hogy valaki szellemes is – jegyzem meg óvatosan. 
– Mindig tudott egy olyan csavart beletenni a szövegébe, amivel megnevettette a környezetét, feldobta a hangulatot. Már kisgyerek korában is élvezte ezt, és a pozitív visszajelzésre, azaz, ha nevettek, még inkább belelendült. 

– Fel tudna idézni valami kedves „bizonyítékot” a gyerekkorából? 
– Tudtam, hogy nagyon szeretnének a húgával valamilyen háziállatot, amit lakásban is lehet tartani, így vettem nekik két díszpintyet. De úgy vittem fel hozzájuk, hogy a két kis madarat elrejtettem, és csak a madáreleséget vettem elő. Megdöbbentek, hogy talán ezt vettem nekik rágcsának, de aztán jó képet vágtak hozzá, és Heni mondta, hogy akkor együk meg. Erre elővettem a madarakat, és volt nagy nevetés meg egy kicsi megkönnyebbülés. 

∗ 

– Miért lett éppen onkológiai asszisztens? – kérdezem Henitől. 
– Az az igazság, hogy semmiképpen nem akartam az egészségügyben dolgozni! Világéletemben a webgrafika vonzott. Viszont meghatározó időszak volt az, amikor a nagyapám, akit nagyon szerettem, daganatos beteg lett. Az orvosok egy évet adtak neki, ha kezelik, de ő inkább azt választotta, hogy nem lesz egy éve, de otthon marad a családjával, köztünk. Így végigkísértem az utolsó hónapjait, és a tehetetlenség érzése nem hagyott nyugodni. Akkor döntöttem el, hogy ha neki már nem tudtam segíteni, akkor másoknak szeretnék. Odaálltam édesanyám elé ezzel, aki igencsak meglepődött. Elvégeztem egy felsőfokú szakmai képzést, és azóta dolgozom ezen a területen. 

– Nekem az tűnt fel, amikor önt a munkája közben megismertem, hogy az egész team nagyon emberségesen bánik a daganatos betegekkel, nem „zombiknak” tartják őket, hanem emberszámba veszik ezeket a rászorulókat. Honnan van ehhez erejük? 

– Az első egy-két évben gyakran előfordult, hogy „hazavittem a betegeimet”, sokszor sírtam, haldokló betegeknek virágot hoztam a kórterembe, azaz nagyon bevonódtam. Aztán eljött a pillanat, amikor rájöttem, a kollégáim is figyelmeztettek rá: „nem halhatok meg minden beteggel”, mert akkor nem fogom sokáig itt húzni. Szinte varázsütésre változtam meg, de ez a „hátrébb lépés” éppen azt eredményezte, hogy a páciensekre partnerként tudok tekinteni, és részlegvezetőként mondhatom, hogy az egész csapatunk ebben a szellemben dolgozik. A betegeknek szoktam mondani, hogy ez egy közös munka, én segítek a remélt gyógyulásban, de ehhez nekik is partnernek kell lenniük. Külön erőpróba a gyermekek kezelése, azt még mindig tanulom, hogyan tudjak velük szeretettel bánni, hogy érzelmileg „ne üssem ki magam”. 

Koleszár Henrietta felidézte egy különösen megrázó élményét is. 
– Volt egy bácsi fél lábbal, és a mentősök hozták mindennap eléggé elhanyagolt, ápolatlan ruházatban. Mindig én emeltem fel az asztalra, mert egyedül nem ment neki. Aztán egy nap nem jött, másnap sem. Felhívtam a mentőszolgálatot, ahol azt mondták: voltak nála, de nem jött ki a csengetésre. Kértem, nézzék meg még egyszer, kimentek, átmásztak a kerítésen, és ott találták a téli udvaron a ke­re­kes­széke mellett a földön fekve. Behozták a kórházba, innentől fogva járt most már a kezelésekre, és egyszer megkérdeztem, miért ilyen kitartó. Akkor mondta el, hogy évekkel azelőtt volt egy súlyos autóbalesete, amiben meghalt a felesége és a két gyereke, neki pedig akkor szakadt le a lába. Évekkel később pedig, amikor megtudta a daganatos betegségét, azt gondolta, tartozik az elhunyt családjának annyival, hogy küzd az életéért, még ha reménytelen is. Néhány héttel később a kórházfolyosón sétálva megpillantottam az ágyon ápoltan, újságot olvasva, ez megmaradt bennem örökre. 

Amikor a kezelőbe kísérem Henit, amíg beöltözik, az egyik kolléganőjét, Ágit faggatom a főnökéről: – Én nagyon szeretek Henivel dolgozni, nagyon jó főnök. Szeretem a humorát, mert a munkánkat sokszor átsegíti a holtponton. Az önkritikáját pedig nagyon csipázom! 

– Mikor jutott eszébe, hogy szerencsét próbáljon a stand-up világában? 
– A legtöbb bulin úgy alakult, hogy egy ponton már majdnem az egész társaság körém gyűlt, és hallgatta a szövegemet. Egyre többen ajánlották, hogy próbát kéne tennem ebben a világban is. Sokáig ódzkodtam ettől. Nekem a humor arra volt jó, hogy a „sötétben ne féljek”, de ha kiállok a fényre, akkor meg kell mutatnom magam, hogy ilyen vagyok, emberek! 2022-ben meghalt az anyukám, ami életem tragédiája volt, nem sokkal később egy jó barátom ment el daganatos betegségben, aztán pedig a kedvesem hagyott el. Ez a három dolog olyan mélyen a földbe döngölt, hogy azt gondoltam, ha ezt kibírtam, kibírom azt is, ha a stand-up műfajában kudarcot vallok. Rákerestem az interneten, és ott fedeztem fel ezt a Humortechnikum nevű versenyt, amire rögtön jelentkeztem is. 

– Ezt a versenyt nyerte meg, és a Stand Up Comedy Humortársulat rendes tagja lett. Mint újdonsült humorista, mi a meccsterve? 
– Elsősorban tanulnom kell. Az új társaim, például a mentorom, Orosz Gyuri tizenvalahány éve a színpadon vannak, tőlük kell ellesnem a fortélyokat. Most lesz majd nyolc fellépésem, tavasszal pedig a Showder Klubban is bemutatkozhatom, lépésről lépésre – ez a tervem. 

Orosz György a Humortársulat vezetője, aki már hírnevet szerzett a nevetés világában, a verseny zsűrielnöke is volt. Heni fellépése előtt támadtam le: 

– Miért Heni nyert a Humortechnikum versenyen? 
– Tizenhárom éve keresünk tehetségeket, ezalatt megtanultuk, hogyan találjuk meg őket, akik nemcsak tehetségesek, hanem színpadra valók. Eleinte arra gondoltunk, elég, ha valakinek megvan a jó humorérzéke, de rájöttünk, hogy ez még nem minden. Kell a szakma és a közönség iránti alázat: oda tudja-e magát akkor is tenni, ha éppen amúgy nincs jó kedve, vagy ha az adott közönség nem annyira nyitott és fogékony, mert fáradtan érkezett egy melós nap után. A családi támogatás is fontos, hiszen ennek a szakmának nincs iskolája. Volt egy vicces példa, egyszer valaki papucsban lépett fel, kérdeztük, miért. Bevallotta, hogy a párjának azt füllentette, leviszi a szemetet, titokban jött ide. Nem is tudott hosszú távon kitartani. 

Heni teljes mértékben megfelelt ezeknek a követelményeknek! (És nem is papucsban jött…) Érdekes, hogy a hathetes, egymást követő fordulókban az elsőn letarolta a közönséget, utána jöttek közepes produkciói, a végén megint ellenállhatatlan volt. Ez a profiz­mus egyik ismérve: meg tudja ismételni a jó mutatványt. Heninek elég volt öt fellépés, hogy reprodukálni tudja a teljesítményét. 

∗ 

Az édesapja azt mondja, örül neki, hogy a lánya humorista lesz, mert úgy érzi, itt végre valami olyasmit csinál, amit szeret. Egyébként bármit választhatna, és ha azt látná, hogy örömét leli benne, akkor támogatná. 

Orosz Gyuri, aki mentora Heninek, arra a kérdésre, hogy mi lesz 5-6 év múlva: 
– Én csak úgy tudom látni, ahogy szeretném látni! Azt a vidám és pozitív életszemléletet látom, amit ő át is tud adni színpadképesen, ezzel örömet szerezni a közönségnek, gyógyítani, ha úgy tetszik. Hogy ne csak a rekeszizmokat, hanem a lelkeket is megmozgassa. Ösztönösen jön belőle a jó duma, nyilván ezt még sok-sok tartalommal meg kell töltenie. Akkor pedig ez lesz az első számú hivatása! 

Mit mond a humoros gyógyítóból gyógyító humoristának készülő Henrietta, mi az ars poeticája? 
– Szeretnék nevettetni és nevetni. A színpad egy olyan hely, ahol önmagam lehetek, és megszerethetem azt a Henit, akivé az évek alatt váltam. Nem tagadom, nekem a humor öngyógyítás is, de ez már nemcsak belőlem fakad – reményeim szerint –, hanem a közönségből is, akik a nevetésükkel engem is erősítenek, magukat is erősítik. Tehát ez egy oda-vissza játék a számomra. 

A közönség nevet és tapsol, ő pedig megtette az első lépést.