Kifakult fények

Jöjjenek, válogassanak! Szép darab mindegyik. Kettőt fizet, hármat vihet – kántálja az árus, miközben használt ruhákat önt egy fekete műanyag zsákból a szétnyitható vászonlapos vásári asztalra. Hullanak a színes pólók, a tarka tunikák, ingek és szoknyák. Felesége gyakorlott mozdulatokkal válogatja ki a halomból a kelendőbbnek ítélt darabokat. Azok külön vállfás állványra kerülnek és nem vonatkozik rájuk az akció. Az érdeklődők túrják a halmot, fel-felcsippentenek egy darabot, szúrós szemmel vizsgálgatják, a legtöbbjét vissza is teszik. 

A következő sátornál is akciót hirdetnek: három bugyit egy ezresért, tíz pár bokazoknit 1500 forintért kínálnak. Még csak megsaccolni sem merem, hogy hány ezer zokni sorakozhat a műanyag kosarakban. Hatalmas placcra pakolt ki a művirágos is: a kisebb-nagyobb szegfű-, napraforgó- és krizantémcsokrok jól bírják a tikkasztó hőséget, egykedvűen bólogatnak akkor is, ha beléjük kap az olykor feltámadó pusztai szél. 

Tovább sétálva zavarbaejtő kínálat fogad: a parajdi só, az indián álomcsapda és a Hello Kitty-s fröccsöntött papucs vígan megfér egymás mellett a kiterített sátorponyván, ahogyan a juhászt ábrázoló hűtőmágnes is a Minion-figurással. 

Azután hosszú-hosszú métereken át jönnek a lábosok, fazekak. No nem a jó öreg piros zománcos edények és zsírosbödönök, hanem rózsaszín, babakék vagy éppen lila színekben csillogó 10-12 részes készletek. Álmélkodva bámulom a színkavalkádot, és elképzelem a jelenetet, ahogyan aranyló húsleves, töltött káposzta vagy csülkös babgulyás rotyog a 10 literes rózsaszín edényben. Csodálkozásomat vásárlási szándékként értelmezi az eladó: 

– Vigye el, magának odaadom olcsón. Nézze csak meg nyugodtan! 
– Á, nem főzök én annyit, hogy ki tudnám használni ezt a sokfajta edényt – legyintek. 
– Egyesével is viheti. Itt ez a kicsi! Nagyon jó! Ebbe’ nem ég le semmi – nyújt felém egy nyeles forralót. – Akcióba’ nyolcezer! 
Csak ingatom a fejem az ajánlatra, és gyorsan elköszönök. 
– Hatért elviszi? – kiáltja még utánam. 
Pár lépéssel később lejegyzetelem a jelenetet a füzetembe. Mozdulataimat látva gyanakodva szólít meg egy kempingszékben ülő férfi. Egyik kezében kartondarabot tart, azzal legyezi magát a hőségben, a másikkal a pocakját vakargatja. 
– Maga mit ír? 
– Cikket a hortobágyi hídi vásárról. 
– Na, akkor írja csak meg, hogy itt volt a tányéros is a szép portékájával! – mutat az előtte sorakozó, sokszínű készletre. 
– Egyszerű, fehér porcelántányérja nincs? – kérdezem a sötétkék, bordó, barna és zöld, aranyszínű mintákkal díszített darabokat nézegetve. Azt sem tudom eldönteni róluk, laposak-e vagy mélyek. 
– Most ez a divatos – rántja meg a vállát. 
– És viszik? 
– Dehogy! Alig adtam el valamit. Az első napon még sokan voltak, jó volt a vásár. De tegnap meg ma… Még érdeklődő is alig akadt – fakad ki. 
Beszélgetésünkre a szomszéd árusok is felfigyelnek; bólogatással jelzik, hogy hasonló tapasztalataik vannak. 
– Idén kevesen jöttek ki. Annyit se árultunk, hogy a helypénzt fedezze. Legfeljebb a benzinre lesz elég hazafelé, Székelyudvarhelyre – mondja csalódottan valaki. 
– Biztosan a hőség az oka… – vetem közbe. 
– Ugyan már! Volt már ennél melegebb is! A belépődíj! Az az oka! – mondja csalódottsággal vegyes felháborodással egy férfi, aki szőnyegeket és edényeket árul. 
Szavaira többen is helyeselnek. 
– Tőlünk már előre beszedték a helypénzt, 520 ezer forintot kellett egy hónappal ezelőtt átutalni egy ekkora területért – mutat egy asszony a két darab, nagyjából két méter széles és öt méter hosszú ponyvára meg a kisteherautóra. – Az ünnepen (augusztus 20-án – a szerk.) még jöttek is az emberek, de ma semmit sem adtunk el. Messziről jöttünk, Szatmárból. Ebben a hőségben a kocsiban aludtunk, és alig kerestünk valamit. Szóval egyáltalán nem érte meg, jövőre nem is jövünk. Szerintem mások is így vannak vele, figyelje csak meg – sommázza egy fiatalasszony, aki sün, cica, kutya és madár alakú, kisebb-nagyobb kerti szobrokat árusít.

A sorok között sétálgatva azért találkozni valódi kézműves termékekkel is. Egyikük szép bőrkabátokat kínál, de a hőségben csak kevesen gondolnak a hűvösebb időre, legfeljebb egy-egy színesebb darabot néznek meg. Nincs kereslet a szőrmékre, bekecsekre se. Jobb vásárt bonyolít a szalmatárgyakat készítő férfi, leginkább a szalmakalapokra van kereslet. – Nem nagy a forgalom, inkább csak közepes – mondja. 

Egyszer csak ismerős tárgyak és ruhák szúrnak szemet. Az asztalon igazi mázas cserépedények, kerámia sütőtálak sorakoznak, a sátorponyváról Bocskai-hímzéssel díszített mellények és ingek integetnek a szélben. 

– Maga itt? – kérdezi az eladó, pontosan abban a pillanatban, amikor én is ugyanezt kérdezem tőle. Egyformán meglepődünk, hiszen Budapesten, az újpalotai piacon szoktunk rendszeresen találkozni. Ott mindig megnézem a Korondról hozott minőségi portékáit, tőle vásároltam nagy becsben tartott káposztasavanyítómat is. Jót nevetünk a véletlen hortobágyi találkozáson, és ha már így hozta az élet, őt is megkérdezem a forgalomról. A halk szavú székely ember nem cicomázza túl a dolgot: – Lehetne jobb is, de ennek is örülünk – foglalja össze lakonikusan. 
– Tényleg ismerős Újpalotán? – szólít meg a szomszéd asztaltól a bőrdíszműárus. Amikor bólintok, szinte régi ismerősként kezdi mesélni, hogy ő mostanában költözött oda, és sok a gondja a lakótelepi szomszédsággal. Mielőtt nagyon belemerülne, gyorsan visszaterelem a gondolatait a vásárba. A forgalomra vonatkozó kérdésre ő is csak csóválja a fejét. Azt mondja, nincs pénzük az embereknek. Ami van, azt inkább sörre meg fagylaltra költik.

Igaza lehet, mert sok nézelődő kezében van színes jégkása, csavartfagyi, jégkrém, hideg sör vagy üdítő, esetleg valami rágcsálnivaló. Vásárfiát már kevesebben visznek haza. Tapasztalataink szerint a legkelendőbb árucikk a 32 tekercses óriás vécépapír és a már-már ipari méretű papírtörlő. 

Bizony sokat változott az évszázadok alatt a kereslet-kínálat. Az 1700-as években még a gulyaszéli vásárokban alkudtak meg a jószágra a gazdák, a számadók és a kupecek. Akadtak titokban tartott zöldvásárok is, ahol lopott állatok cseréltek gazdát, és az alkudozásban rendszerint a minden hájjal megkent kupecek jártak jobban. Ezen akart változtatni a Debreceni Gazdasági Egyesület kezdeményezésére létrejött hivatalos hortobágyi állatvásár, amelynek helyét a csárdával szemben lévő területen, a Kilenclyukú híd „lábánál” jelölték ki. A századfordulóra a vásár már országos hírűvé vált, és az állatkereskedők mellett megjelentek a debreceni kézművesek is portékáikkal. Csizmadiák, szűcsök, ostor- és kötélkészítők, fazekasok, mézeskalácsosok kínálták áruikat. A II. világháborúban, 1943-tól szünetelt a vásár, hiszen szinte nem volt mit eladni; 1945 után a vásár megtartására gondolni sem lehetett. Egyrészt a háborús károk miatt, másrészt politikai okokból. Végül népművészeti és kirakodóvásár-jellegű formájában 1965-ben élesztették újjá: a régi állatvásár helyén akkor a pusztai mesterségek és a kézműveshagyományok kaptak főszerepet. Manapság szinte minden kapható, és néha már nehéz eldönteni, mi az, amire valóban szükség van, és hol kezdődik a vásári kísértés. 

Miközben a vásártér egyik felén még alkudoznak, a Pásztormúzeum melletti téren már sokan gyülekeznek Hortobágy nevezetes cigányzenészeinek, a Burai Zenekar emléktáblájának avatására. A zenekar vezetője, Burai Zsigmond zenészcsaládba született 1898-ban, édesapja is prímás volt. Együttesével, amelyben a család tagjai játszottak, hosszú évekig zenélt a híres hortobágyi csárdában, de felléptek Pesten a Britanniában és külföldön is. Ő volt az első cigányprímás, aki munkásságáért elnyerte a Népművészt Mestere címet 1968-ban. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, a zenekar egyik lemezét Párizsban adták ki. – Itthon is szerették, külföldön is sikeres volt. Lemezének magyarországi megjelenését azonban Erdős Péter, a Kádár-korszak popzenei életének nagy hatalmú vezetője megtiltotta – erről már a legifjabb Burai Zsigmond, Zsiga bácsi unokája mesél az emléktábla avatása után. – Azt is megmondom, hogy miért. Ezért a mondatért, itt – mutat az újdonsült hortobágyi emléktáblára, és fel is olvassa. „Rongyos a dolmányom, más nem is lehetne. Három ország sarát feküdtem meg benne.” Zsiga bácsi szerint a Kádár-kori kultúrpolitikusnak a „három ország” emlegetése már sok volt. 
Az avatásra összegyűlt érdeklődők lassan szétszélednek, a legtöbben átsétálnak a Víziszínpadhoz, ahol cigányzenével és magyar nótával veszi kezdetét a délutáni műsor. Az idősebbeknek még ismerősek a dallamok, önkéntelenül is dúdolják, hogy „a pénztárcámnak üres a belseje, soká lesz még elseje”. A bátrabbak még pár tánclépésre is vállalkoznak a napvitorlák árnyékában. 

Bár a vásár estig nyitva tart, sokan már pakolnak. Egykedvűen szedi össze holmijait a régiségeket, retró használati tárgyakat árusító férfi. Egymás után rakja be autójába a szódásszifonokat, sütőlapátokat, a babafürdetőt és a gulya hangját idéző kisebb-nagyobb kolompokat. Ő sem számít már jó vásárra. 

Pedig van, aki még csak most kezd igazán belejönni a vásári hangulatba. Például Nagy József, aki juhászkalapban, pitykegombos mellényben és bocskorban sétálgatva gusztálja a kínálatot. A főállásban vasútőrként dolgozó pocsaji férfi hagyományőrzőként szerepelt a programban, tárogatójával zenélt egész nap. – Elfáradtam, jövőre széket is hozok, hogy le tudjak ülni – osztja meg velünk tapasztalatát. Azután azt is megmutatja, mi mindent vásárolt már. 

– A fiamnak vettem egy övet. Magamnak meg egy kést. Jó lesz vele szalonnát vágni. Nézze csak meg, milyen jól kézre áll, még akkor is, ha szinti a nyele – nyújtja felém. 
– Mi az, hogy szinti? 
– Hát szintetikus. Attól függetlenül jó lesz. Nem volt olcsó, de megérte. 
Azután elmeséli még, hogy vett egy kampósbotot is magának, meg egy jó nagy adag szürkemarhapörköltet ebédre. – Eddig olyan hatvanezret költöttem, de hát ilyen a vásár. Meg ami kell, az kell. Például a gyereknek az az öv.