Szaporodjatok, mint a csicsóka

Prűdek, riportomhoz érve, mély levegőt vegyenek, / Pironkodókat is kérlelem, megértők legyenek, / Ami itt következik, az, bizony, az élet maga, / Földesen engem erre száz vőfély taníta vala.

RiportHardi Péter2007. 12. 07. péntek2007. 12. 07.
Szaporodjatok, mint a csicsóka

– Honnan érkeztél?
Fonott bajuszú fiatalember nyújtja kezét, a nagykőrösi Mikó Péter.
– Pestről.
– Ajjaj – jajdul fel. – Most hallottam, ott lökte fel a madámot a villamos.
Gyanakodva nézek rá.
– Fel is perdült a szoknyája – folytatja Péter komoly arccal –, de még a bukszája is kiesett a retiküljéből, repült ki belőle a sok pénz. Odalépett hozzá a parasztbácsi, hogy felsegítse.
Elkezdett erre jajgatni a madám:
– Ugye, mekkora pechem van?
Mire a paraszt csóválja a fejét:
– Hát, ami azt illeti. Csak nálunk másképp hívják…
– Amúgy, hogy vagy?
Ezt már Balázs Antal kérdi. Sepsiszentgyörgyi, bajusza akkora, hogy egy huszárkapitány is megirigyelte volna. Földrajztanár volt valamikor, s a diákjai egymás között csak bajuszkirálynak hívták. Ő azonban ezért csöppet sem haragudott, elvégre király lehetett Ceausescu Romániájában…
– Megvagyok, köszönöm – válaszolom tétován. De így sem kerülöm el a replikát:
– Ilyent egy férfi sose mondjon.
– Miért ne?
– Mert nem illik. Ilyent csak egy nő mondhat.
S hogy félre ne értsem, megtoldja:
– Jön ki az erdőből Jancsi és Juliska, szembetalálkozik Hófehérkével és a királyfival. Kérdi Hófehérke:
– Hogy vagy Juliska?
– Megvagyok. És te?
– Én is megleszek.
Valahogy így kezdődött számomra a péntek délután Földesen. Vőfélytalálkozóra érkeztem, a jó vőfélynek pedig mindenről eszébe jut valami. Általában az, ami Mórickának… Nem is fogytak ki a poénokból vasárnap hajnalig. Meg az ugratásokból, malackodásokból.
Jól van, most még behúztatok a csőbe, ismerem el Balázs Antalnak, de többet nem fogtok. Éppen a nyíregyházi Bognár Zoltánnal beszélgetek a vőfélybotok fallikus eredetéről, meg arról, hogy éppen úgy emelik le vele a pártát, a szüzesség jelképét a menyasszony fejéről, mint ahogy egykor az első éjszaka jogát gyakorló földesúr tette ezt a kardjával, szóval, ilyen okosságokon jártatjuk a szánkat, amikor egy jókötésű férfi siet el előttünk.
– Gyönyörű Zsiga – néz utána Zoltán.
– Nocsak, látom, ízlésed szerint való… – jegyzem meg.
– Úgy hívják, hidd már – neveti el magát. – Jó barátok vagyunk, így aztán egyszer, amikor nem értem rá, ajánlottam magam helyett. Kérdezte is a pár: jó-jó, hogy gyönyörű, de mi a neve?
Akkor tehát Gyönyörű Zsiga.
– Ősi népszokásaink garmadával vannak, de ha nem őrizzük, szanaszét szaladnak – idézi a rigmust másnap délután, amikor a színpad mögött végre le tudunk ülni néhány percre. Kissé nehéz követnem a szavát, a pódiumon éppen pörköltköszöntőt zeng Kathi Lajos Hajdúböszörményből.
Zsiga amúgy sárándi, túl a hatszázötvenedik vőfélységén. Mellesleg – vagy inkább elsősorban – néptáncos, s már ötödik éve vezeti a földesi Szélrózsa Néptáncegyüttest. Járja a Kárpát-medencét, számos vőféllyel találkozik, s sajnálná, ha szokásaik feledésbe merülnének. Immár harmadik éve trombitálja össze őket – mikorra persze, ha nem Szent András napjára, amikor a földeken véget ér a munka, s kezdődött annak idején a lakodalmas időszak? –, rögzítik a köszöntőket, rigmusokat, mondókákat, történeteket, s egyszer talán könyvben is kiadják a legjellegzetesebbeket.
– Már csak azt áruld el, honnan van ez a gyönyörű neved? – állunk fel a beszélgetésből.
– Régen lányok keresztneve volt, ennyi bizonyos csak.
Bár a vőfélytalálkozó a Kárpát-medencei nevet viseli, Erdélyen és az anyaországon kívül csak elvétve érkeztek vendégek.
– Hogyan is lettem vőfély? – áll fel Mikó Péter az össznépi bemutatkozáskor. – Egyszer azt mondja az egyik rokonom:
– Neked mindig jókedved van, te leszel a vőfélyem. Csináltál már ilyent?
– Nem én.
– Nem baj, jövő ilyenkor lesz a lakodalmam, addigra tanuld ki.
Kiment Péter a tanyára, tudta, hogy él ott egy öreg, aki valamikor sok lakodalmat levezetett. Kérte, adja oda a könyvét, amibe a rigmusait leírta, hadd fénymásolja le. Nem adta az öreg, féltette, hogy attól kifakul. Péter csak erősködött, hogy nem lesz baja, mire az öreg adott neki egy újságpapírt, másolja le azt, vigye vissza, ha nem fakul ki, rendben. Így kezdődött. A verseket szépen megtanulta, már csak egy hónap volt a lagziig, amikor találkozott a rokonnal:
– Na, voltál már azóta vőfély?
– Még nem, de a verseket már tudom.
– Az lehet, de ha nem voltál, ne rajtunk gyakorolj.
Elterjedt azért a híre, hogy mire készült Péter, s egyszer, amikor lemondta egy vőfély a környéken a lakodalmat, beugrott helyette.
– És hogy sikerült? – kiabál be valaki a hallgatóságából.
– Templomba menet felsorakoztattam a násznépet. Azt mondtam, ide álljon az örömapa, ide az örömanya, ide meg az örömlány. Majdnem elzavartak.
Bodolai László a 78. évét tapossa, s a Debrecenhez tartozó Józsáról érkezett, esete egyedi. Már házas ember volt, amikor az apósa egyszer arra biztatta:
– Kellene a faluban egy vőfély. Nem akarod megpróbálni? Mindig lányok között lehetnél…
– Nekem is ilyen após kellene – hallik hátulról.
– És mit szólt hozzá az apósod lánya?
A legtöbb vőfély Mikó Péterhez hasonlóan baráti, rokoni biztatásra kezdte, vagy apjával együtt járta a lakodalmakat. Mint például Kovács Péter a szigetközi Darnózseliből, aki tizenéves fiával lép a mikrofonhoz. A fiatalabbik Péter ötéves korától kisvőfély.
– Milyen a jó házasság? – kérdi néhány mondatos bemutatkozása zárásaképpen.
– Olyan, mint nálunk. Mindig az enyém az utolsó szó – áll fel Rajzinger Csaba Kisvárdáról.
– Igen, drágám – kiabálják a poént.
Amikor a nevetés elhalkul, folytatja Kovács Péter:
– A jó házasság olyan, mint a zenekar. Az asszony a prímás, az anyós a kontrás, a gyerek a bőgős, a férj meg a flótás.
Feláll Szemők András Nyíregyházáról:
– És mi az eljegyzés? Amikor karácsonyra kapsz egy biciklit, de csak húsvétkor ülhetsz rá.
A jókedv egyre szélesebb. Nem is igazi vőfély az, aki nem poénkodik bemutatkozásakor.
– Szovátán születtem – mutatkozik be Fülöp Ferenc lakodalmas gazda, ahogy Erdélyben a vőfélyeket nevezik. Ha bajuszversenyt rendeznének, minden bizonnyal ő nyerné. – Szováta elnyerte az Európa legtisztább települése címet. Itt még a bokrok is tisztára vannak kefélve.
– Na, és ki a háziasabb? A férj vagy a feleség? – áll föl valaki megint csak hátulról.
Valamirevaló vőfélyek között az ilyen kérdés nem maradhat válasz nélkül:
– A férj. Mert ő két tojásból olyan habot ver, hogy az kilenc hónap múlva felsír.
Még le sem ül, már hallatszik:
– Kísérem a menyasszonyt a menet élén, elmegy mellettem egy csinos lány, mély dekoltázsán pincsi pihen. De szeretnék a kutyád helyében lenni, mosolyogtam rá. Ne tedd, éppen heréltetni viszem.
– Kívül szőrös, belül nedves, férfiaknak nagyon kedves. Mi az? – perdül előre a gyergyószárhegyi Oláh Ignác sujtásos ruhában. – Ugye mindenki a medvebőrös kulacsra gondolt? Na, és hol van a menyasszonyon a legkisebb lyuk? – toldja meg. – Hát a ruhája gombján.
Ne botránkozzon meg a kedves olvasó a vőfélyek szabadszájúságán, inkább hallgasson bele Vajda Mária néprajztudós másnapi előadásába. Árulkodó már a címe is: Szaporodjatok, mint a csicsóka.
– Az egykori paraszti lakodalomban, amely elképzelhetetlen volt vőfély nélkül, így vagy úgy, de minden a szaporodásra utalt.
Nemcsak a lakodalomban, már előtte is. Az a lány, aki szeretett volna egy legényt megszerezni, titokban menstruációs vért csempészett választottja borába. Még erősebb volt a hatása annak a rántottának, amely két tojásból készült, ám a lány előbb elől-hátul végigcsorgatta magán. Ha terve sikerült, s lakodalom lett a dologból, azt feltétlenül lyukasztó szerdán tartották meg. Az étkek közül nem maradhatott el a kerek kalács, közepén lyukkal, utalva a női nemi szervre, ami tudvalévőleg a világ közepe.
– Más kalács meg ilyen alakú volt – vetít az előadó a falra egy ágaskodó hímvesszőt.
S ha a férfi kudarcot vallott az ágyban, netalán nem érkezett meg a várt gyermekáldás, annak csakis boszorkány lehetett az oka. Praktikájához kétség sem fér: csomót kötött a férfi gatyakorcára, netán hurkolt szalmaszálat rejtett el az istállóban vagy a padláson, ahol a fiatalok az együttléteiket töltötték. Márpedig ez olyan, mintha a férj hímtagján volna a csomó.
A vőfélyeknek láthatóan tetszik az előadás, utána friss kedvvel adják elő a nagyszínpadon a kikérő, búcsúztató, köszöntő rigmusokat, játsszák a mókás történeteket, az aulában pedig meg-megújuló erővel húzzák a talpalávalót, ropják a táncot. Már vagy másfél napja.
Ám ha a szemérem ennyire távol áll a vőfélyektől, bizonyára akkor sem szégyellősek, ha azt kérdezem tőlük: mennyi a tarifájuk.
– Baráttól, rokontól természetesen nem fogad el az ember pénzt, egyébként húsztól ötven-hetven ezer forintig terjed – vall erről a nagykanizsai Cser György. – Néhá-nyan meg is élnek belőle. Na, nem én – hárítja el, mielőtt még rákérdeznék. – De ezért a pénzért észnél kell ám lenni, nem csak levezetni a lakodalmat, hanem éttermet intézni, esetleg anyakönyvvezetővel tárgyalni. Szóval, van, aki teljes körű ügyintézést igényel.
Hajnalra már tikkadok, s amikor menni készülök, Mikó Péter elém áll, s imígyen szól:
– Amiképpen a falon függő nagy kakukkos óra lengő ingájától kettészelt pipafüstnek maró mivoltától prüszkölő kandúrmacska pörge bajszától csiklandozott svábbogár által bemászkált tubákszínű tót kalapon a csillogó zsírfoltok tartóssá teszik annak szépen fölékesített matériáját, azonképpen tegye tartóssá kedves éltedet a hasznos munka általi boldog megelégedettség.
Mindezt egy szuszra. Elismerően bólogatok, amit biztatásnak érezhet, mert folytatja:
– S amiképpen a pocsolya vizétől ázott kalucsnira tapadó földesi agyagnak ölelő karjai közül kibontakozó lőcsös kocsikerék rettenetes nyikorgása által megriasztott, juhászkutyától megugatott huszárkapitány sárga lovának csillogó acélpatkójától csattogó, lovagvárba vezető ősi felvonóhíd tölgyfa lapjából kiálló rozsdás szögek évszázadokon át összetartják annak alkotó részeit, azonképpen tartson össze a pároddal az egymás iránti szeretet és tisztelet.
– Igazán kedves – köszönöm meg, de ő felemeli az ujját. Még nem fejezte be:
– Végezetül, amiképpen fájós lábú, görbe hátú, gyomorbajos bábaasszony fogatlan szájából kiinduló mély sóhajtásból megrebbenő gyertyalángnak világánál gojzervarrott lábbelit foltozó csizmadiamester csirizes ujjától megcsípett fiatalasszony kötőjében csiripelő kiscsibék után szaladgáló kotlóstyúkoknak kétségbeesett kotkodácsolásától megriasztott süldő egértől összevissza beszaladgált, vakondoktól föltúrt szántóföldre lehullt a mindeneket megtermékenyítő záporeső, azonképpen hulljon a Jóistennek áldása a fejedre, amiért megtisztelted a III. Kárpát-medencei vőfélytalálkozót ezen a szép havas napon.
Mit mondhatnék erre?
– Ha még egyszer házasodnék, biztosan téged hívnálak vőfélynek.
Vagy talán Balázs Antalt? Az asztalnál pihen két tánc között, nyújtom a kezem.
– Tudom ám én, miért hívták meg a Szabad Földet – kacsint.
Kérdőn nézek rá, mire ő:
– Mert minden lakodalomban van egy tenyérnyi szabad föld, amit akkor kezd el csak igazán művelni az ifjú férj.

Kállai Márton felvételei

Ezek is érdekelhetnek